Az Explorer 1 felbocsátása az amerikai űrkutatás egyik legfontosabb pillanata volt. 1957 októberében a Szovjetunió már Föld körüli pályára állította az első műholdat, a Szputnyik–1-et, amely hatalmas sokkot okozott az Egyesült Államokban. Az amerikai vezetés gyors válaszlépésként felgyorsította saját műholdprogramját, és mindössze néhány hónap alatt sikerült elindítani az Explorer 1-et. A műholdat a Juno I hordozórakéta emelte a világűrbe a floridai Cape Canaveral űrközpontból. Az Explorer 1 kicsi, mindössze 14 kilogramm tömegű volt, ám fedélzetén egy tudományos műszer is helyet kapott, amely egy világraszóló felfedezést tett lehetővé.

Az Explorer 1 nem csupán az amerikai űrkutatás első sikere volt, hanem egy fontos tudományos eredményhez is vezetett. A műhold fedélzetén található Geiger–Müller-számláló segítségével James Van Allen vezetésével felfedezték a Földet körülvevő sugárzási övezeteket, amelyeket később róla neveztek el Van Allen-övezeteknek. Ez a felfedezés igazolta, hogy a Föld mágneses tere nagy energiájú töltött részecskéket fog be, és alapvető fontosságú volt az űrkutatás későbbi fejlődése szempontjából. A Van Allen-övezetek tanulmányozása nélkülözhetetlen volt a későbbi emberes űrrepülések és a mesterséges műholdak biztonságának megértéséhez.

Az Explorer 1 több mint négy hónapig működött, majd 1970-ben belépett a Föld légkörébe, és megsemmisült. Azonban elindított egy hosszú műholdprogramot, amelyben később számos amerikai kutatóműhold követte. A sikeres indítás az Egyesült Államokat végleg az űrverseny élvonalába emelte, és hozzájárult a későbbi nagy missziókhoz, mint például az Apollo-programhoz, amely végül 1969-ben az első embereket is eljuttatta a Holdra. Az Explorer 1 története jól mutatja, hogy az űrkutatás nemcsak technológiai, hanem tudományos áttöréseket is hozott, és megalapozta az emberiség további világűrbeli felfedezéseit.