1975-ben a Sony forradalmi lépést tett a szórakoztatóelektronika történetében: az Egyesült Államokban piacra dobta az első otthoni videomagnó-rendszert, a Betamax alapjaira épülő készülékeket. Japánban a technológia már korábban, 1975. május 10-én megjelent, de az amerikai piacra lépés volt az a pillanat, amikor a videófelvétel valóban belépett a hétköznapi otthonok világába.

A rendszer a mágnesszalagos rögzítés elvén működött, és egy teljesen új korszakot nyitott: először vált lehetővé, hogy a nézők ne csak passzívan fogyasszák a televíziós tartalmat, hanem rögzítsék, visszatekerjék és újranézzék azt. Ez a képesség ma már természetesnek tűnik, de a hetvenes évek közepén ez radikálisan új felhasználói élményt jelentett.

A Sony Betamax rendszere a videomagnó-rögzítők (Videocassette Recorder – VCR) technológia korai és egyik legfontosabb képviselője volt. A készülékek kompaktabbak és technikailag fejlettebbek voltak sok korabeli alternatívánál, és gyorsan felkeltették a fogyasztók és a szakma figyelmét is. A Betamax különösen jó képminőséget kínált, ami akkoriban kiemelkedő előnynek számított.

Ugyanakkor a piac nem maradt sokáig egységes. Bár a Betamax volt az egyik első széles körben elérhető otthoni videóformátum, 1976-ban megjelent a rivális VHS, amely hamarosan komoly versenytárssá vált. A VHS hosszabb felvételi időt kínált, ami sok felhasználó számára fontosabb szempontnak bizonyult, mint a valamivel jobb képminőség.

A két formátum közötti verseny hamar iparági szabvánnyá vált küzdelemmé, amelyet később „formátumháborúként” emlegettek. Bár a Betamax technológiailag sokak szerint kifinomultabb volt, a VHS szélesebb iparági támogatást és nagyobb gyártói ökoszisztémát épített ki, ami végül meghatározta a piac alakulását.

A Sony korai lépése azonban így is történelmi jelentőségű maradt. A Betamax és az első otthoni VCR rendszerek tették lehetővé, hogy a televíziózás ne időhöz kötött élmény legyen, hanem rugalmasan kezelhető, személyes médiatartalom. Ez a változás alapozta meg a későbbi videokölcsönzők, otthoni filmgyűjtemények és végső soron a digitális médiafogyasztás kultúráját is.

1975-ben tehát nem csupán egy új termék jelent meg a piacon, hanem egy teljesen új viszony a mozgóképhez: a néző többé nem csak nézte a műsort, hanem birtokolhatta is az idő felett az irányítást.