1992. március 6-án kezdte el fertőzni a számítógépeket a hírhedt Michelangelo vírus, amely nevét onnan kapta, hogy március 6-án, az olasz reneszánsz mester Michelangelo születésnapján aktiválódott. Ez volt az egyik első olyan vírus, amely nemcsak technikai körökben, hanem a nagyközönség körében is széles körű médiafigyelmet kapott, és egyben az egyik első, amely pánikot keltett a számítógép-felhasználók körében. Bár a vírus kódjában semmilyen utalás nem volt Michelangelóra, mégis ezen a néven vált ismertté. Az is elképzelhető, hogy a vírus készítője, akinek kilétét soha nem sikerült kideríteni, egyáltalán nem is tudta, hogy március 6-a éppen Michelangelo születésnapja!

A vírus főként merevlemezek rendszerterületét fertőzte meg, és ha aktiválódott, adatvesztést okozott. Bár a korabeli híradások több millió fertőzésről és hatalmas károkról számoltak be, a valóságban a vírus nem terjedt el olyan mértékben, mint ahogyan azt sokan várták. A Michelangelo-vírus egyik legnagyobb hatása az volt, hogy ráirányította a figyelmet a számítógépes vírusok veszélyeire, és elindította az első jelentős vírusirtó kampányokat. A sajtóban megjelenő rémhírek miatt sok felhasználó kezdett el vírusvédelmi szoftvereket telepíteni, és ez hozzájárult az informatikai biztonsági ipar fejlődéséhez.

1992 elején a média napokon keresztül egy közelgő digitális katasztrófát jósolt március 6-ára. Az egyik legismertebb vírusvédelmi szakember, John McAfee azt állította, hogy akár ötmillió számítógépet is tönkretehet a Michelangelo-vírus.

Az újságok és televíziós híradások szenzációs címeket közöltek:

• „Ezrek számítógépei omolhatnak össze pénteken” – USA Today
• „Halálos vírus készül tombolni holnap” – The Washington Post
• „Fessük félelmetesre!” – Los Angeles Times

A pánik olyan mértéket öltött, hogy még a CNN is stábokat küldött McAfee irodájába, hogy élőben rögzítsék a várható összeomlást.

A Michelangelo-vírus azonban nem volt különösebben különleges. Roger Riordan, az ausztrál VET vírusirtó szoftver fejlesztője 1991 februárjában fedezte fel. A vírus valójában a már létező Stoned boot szektor vírus egyik változata volt. A terjedés módja is teljesen hétköznapi volt: ha valaki egy fertőzött hajlékonylemezt (floppy disk) hagyott a számítógépében, az operációs rendszer a következő indításkor megpróbált arról betölteni. Ekkor a vírus átmásolta magát a merevlemez partíciós szektorába (MBR – Master Boot Record). Ettől kezdve minden írható floppy, amit a számítógép használt, megfertőződött. Így terjedt a Michelangelo-vírus egy olyan korszakban, amikor a számítógépek még nem voltak hálózatba kötve, és az e-mail sem volt elterjedt.

A március 6-i pusztító hatás

Riordan a vírus kódját tanulmányozva észrevette, hogy az egy adott napon aktiválja magát: március 6-án, Michelangelo születésnapján. Az aktiváláskor a vírus felülírta a merevlemezek első 17 szektorát, ami azt jelentette, hogy az adatok gyakorlatilag elvesztek. Az irónia azonban az volt, hogy a vírus ezen a napon nem is terjedt tovább, mivel az aktiválás során saját magát is törölte az áldozatul esett számítógépekről.

A vírus neve: Michelangelo

Riordan egy barátjával beszélgetve döntött úgy, hogy Michelangelónak nevezi el a vírust. A barátja ugyanis megjegyezte, hogy az ő születésnapja is március 6-ra esik – ugyanúgy, mint a híres reneszánsz mesteré.

A névválasztás teljesen véletlenszerű volt, hiszen a vírus készítője soha nem utalt Michelangelóra, és nem is tudhatjuk, hogy egyáltalán tudatában volt-e a dátum jelentőségének. Ha Riordan máshogy dönt, a vírus neve akár lehetett volna „Cyrano” (Cyrano de Bergerac), „Lizzie” (Elizabeth Barrett Browning) vagy akár „Lou” (Lou Costello, az Abbott és Costello duóból).

A média azonban imádta a drámai elnevezést, és ez csak tovább növelte a pánikot.

Ahogy a nap közeledett, óriási hisztéria bontakozott ki:

• Az emberek tömegesen vásároltak vírusirtó szoftvereket.
• A vállalatok és felhasználók kétségbeesetten próbálták megvédeni számítógépeiket.
• Néhány cég, köztük az Intel, véletlenül fertőzött floppy lemezeket küldött ki ügyfeleinek.

A nap végül elérkezett… és alig történt valami.

A Washington Post másnap így foglalta össze a helyzetet:

„Michelangelo számítógépes vírus nem lett éppen világjárvány”

A vírus valóban törölt adatokat, de a károk minimálisak voltak. Az egyik ok az volt, hogy az emberek időben frissítették vírusirtóikat, és a figyelemfelkeltő kampány hatásosnak bizonyult.

Az első globális vírusriasztás következményei

Bár sokak szerint a pánik felesleges volt, a Michelangelo-ügynek volt néhány pozitív hatása is:

• Rengetegen kezdtek vírusirtókat használni, ami segített más rejtett vírusok felfedezésében is.
• A média és a közvélemény először szembesült a számítógépes fenyegetések valóságával.

Ugyanakkor a túlzott felhajtás károsította az antivírus iparág hitelességét is. A sajtó kihasználtnak érezte magát, és sokan azzal vádolták a vírusvédelmi cégeket, hogy csak a saját profitjuk érdekében gerjesztették a pánikot. John McAfee viszont óriási nyertese lett a helyzetnek. Hat hónappal a pánik után cége tőzsdére ment, és 42 millió dollárt szerzett az elsődleges részvénykibocsátással.

A vírus íróját soha nem azonosították, és valószínű, hogy nem is volt anyagi indíttatása. A Michelangelo egyszerűen csak egy romboló kísérlet volt, amely véletlenül történelemformáló eseménnyé vált. Ma már a számítógépes kártevők sokkal kifinomultabbak és anyagi haszonszerzésre épülnek, de a Michelangelo-vírus megmutatta, hogy egy egyszerű kódsor is globális pánikot tud kelteni – különösen, ha van egy jó elnevezése. A számítógépek világa nemcsak lehetőségeket, hanem veszélyeket is rejthet.