1966. február 3-án a szovjet Luna–9 űrszonda végrehajtotta az első irányított, rakétafékezéses leszállást a Hold felszínén. Ez volt az első ember alkotta eszköz, amely sima leszállást hajtott végre egy másik égitesten, és sikeresen továbbított fotográfiai adatokat a Földre. Bár a Szovjetunió addig már 11 sikertelen próbálkozást tett a Holdra szállásra, a Luna–9 végül áttörést jelentett az űrkutatás történetében.

A Luna–9 a szovjet Luna-program részeként indult, amelynek célja a Hold felszínének tanulmányozása és a későbbi emberes missziók előkészítése volt. Az űrszonda 1966. január 31-én startolt a Bajkonuri Űrközpontból, és három nappal később sikeresen leszállt az Óceánus Procellarum (Viharok Óceánja) nevű holdi síkságon. A leszállás során a Luna–9 egy gömb alakú, 99 kg tömegű leszállóegységet bocsátott ki, amely képes volt ellenállni az érkezés során fellépő erőhatásoknak. A leszállás után a szonda azonnal megkezdte a panorámaképek sugárzását a Földre.

A Luna–9 tévékamerája néhány órával a leszállás után aktiválódott, és a világon elsőként küldött vissza közvetlen felvételeket a Hold felszínéről. Az adatok rögzítésére egy speciális képátviteli technológiát alkalmaztak, amelyet a szovjetek egy újságírói faxrendszeren (Rastr–204) keresztül továbbítottak. Ezek az első képek döntő fontosságúak voltak, mivel megerősítették, hogy a Hold felszíne elég szilárd ahhoz, hogy egy jövőbeli emberes űrhajó leszállhasson rajta, szemben azzal az elmélettel, hogy vastag porréteg borítja, amelyben egy űrhajó könnyen elsüllyedhetne.

A Luna–9 sikeres landolása egy újabb fontos szovjet győzelem volt az űrversenyben, amely az Egyesült Államok és a Szovjetunió között zajlott a hidegháború idején. Ez az esemény alig három évvel történt azelőtt, hogy az Apollo–11 küldetés elérte a Holdat. Bár az USA hamarosan elindította saját Surveyor-programját, amely 1966 júniusában végrehajtotta az első amerikai sima leszállást a Holdon, a Luna–9 volt az, amely megtörte az ismeretlen világok meghódításának határait.

A Luna–9 küldetése mindössze 3 napig tartott, mivel az akkumulátorai gyorsan lemerültek, de tudományos jelentősége óriási volt. Ez a történelmi esemény megnyitotta az utat a későbbi Hold-missziók számára, és megerősítette, hogy a Holdra történő emberes leszállás technológiai szempontból is megvalósítható. A szonda emlékét ma is őrzik, és a Luna–9 leszállási helyét a modern űrtávcsövek és holdszondák is dokumentálták. A sikeres küldetés hozzájárult ahhoz, hogy az emberiség néhány évvel később valóban megtegye az első lépéseket egy másik égitesten.