Az Apollo–1 eredetileg az amerikai Apollo-program első emberes küldetése lett volna, amely az Egyesült Államok Holdra szállási célját szolgálta. Az űrhajót a Saturn IB rakéta indította volna 1967 februárjában egy Föld körüli pályára, hogy teszteljék a parancsnoki modult, amelyet később a Hold-missziókhoz használtak volna.

A három kiválasztott űrhajós mind tapasztalt és elismert szakember volt:

• Virgil "Gus" Grissom – az egyik első amerikai űrhajós, aki részt vett a Mercury és Gemini programokban.
• Edward White – az első amerikai űrhajós, aki végrehajtotta a nyílt világűrbeli űrsétát (EVA, Extravehicular Activity).
• Roger Chaffee – fiatal, ígéretes űrhajós, akinek ez lett volna az első űrrepülése.

1967. január 27-én egy rutinszerű földi tesztet hajtottak végre, amelynek célja az indítás előtti ellenőrzés volt. Az űrhajósok a kabinban ültek, miközben az egész rendszert áram alá helyezték, hogy ellenőrizzék az elektromos rendszereket és a kommunikációt. A teszt azonban problémásan indult: a rádiókapcsolat akadozott, és a legénység több technikai hibát is jelentett. A legnagyobb tragédia azonban 18:31-kor következett be, amikor egy ismeretlen eredetű szikra meggyújtotta az oxigénnel telített kabint, és az intenzív tűzvész másodpercek alatt elhatalmasodott. Mivel a kabin belseje 100%-os oxigénkörnyezetben volt, a tűz rendkívüli sebességgel terjedt, és a legénységnek esélye sem volt a menekülésre. A belülről kifelé nyíló ajtó nagy belső nyomás alatt állt, így a mentőcsapat nem tudta időben kinyitni. Mindhárom űrhajós néhány percen belül életét vesztette.

Az Apollo–1 tragédiája mélyen megrázta a NASA-t és az amerikai közvéleményt. A baleset után az egész Apollo-programot felfüggesztették, és egy átfogó vizsgálat indult, amely számos tervezési hibát és biztonsági hiányosságot tárt fel.

A legfontosabb változtatások, amelyeket a tragédia után bevezettek:

1. Megváltoztatták a kabin légkörét – Az indítás előtti tesztek során tiszta oxigén helyett nitrogén-oxigén keveréket kezdtek alkalmazni, hogy csökkentsék a tűzveszélyt.
2. Új kabinkijárat-tervezés – A korábbi befelé nyíló ajtó helyett egy kifelé nyíló ajtót terveztek, amely gyorsabban nyitható vészhelyzet esetén.
3. Tűzállóbb anyagok használata – Az űrkabin belsejében használt éghető anyagokat nem gyúlékony alternatívákra cserélték.
4. Szigorították az elektromos rendszerek tervezését – A vezetékeket és kapcsolókat jobban szigetelték, hogy elkerüljék az esetleges rövidzárlatokat.

Bár a tragédia óriási veszteséget jelentett, az ebből levont tanulságok hozzájárultak az Apollo-program későbbi sikereihez. Az átalakítások eredményeként a következő küldetések sokkal biztonságosabbá váltak, és végül lehetővé tették az emberiség számára, hogy 1969-ben eljusson a Holdra.

A NASA a tragédia után a soha el nem indított küldetést Apollo–1 névre keresztelte a három űrhajós tiszteletére. Az elhunyt űrhajósokat nemcsak az amerikai űrkutatás, hanem az egész világ hősként tisztelte. A Kennedy Űrközpontban és az Arlingtoni Nemzeti Temetőben emlékművet állítottak nekik, és nevük felkerült az Apollo-programot követő küldetések emléktábláira is.

A Gus Grissom, Edward White és Roger Chaffee emlékét őrző Apollo–1 tragédiája megváltoztatta a NASA biztonsági protokolljait, és hozzájárult ahhoz, hogy az emberiség végül sikeresen meghódítsa a Holdat. Az ő áldozatuk tette lehetővé, hogy Neil Armstrong és Buzz Aldrin 1969-ben végrehajthassa az Apollo–11 történelmi küldetését. Bár az Apollo–1 katasztrófája az egyik legsötétebb nap volt az amerikai űrkutatás történetében, egyben emlékeztet arra is, hogy minden nagy felfedezés áldozatokkal jár, és hogy az emberiség csak tanulva a múlt hibáiból érheti el a csillagokat.