1972. január 5-én az Egyesült Államok elnöke, Richard Nixon hivatalosan jóváhagyta egy új, forradalmi űrprogram, az űrsiklóprogram (Space Shuttle Program) fejlesztését. Ez a döntés meghatározta az amerikai űrkutatás irányát az elkövetkező három évtizedre, és új korszakot nyitott az emberes űrrepülés történetében.  A Space Shuttle Program megindítását az Apollo-program sikerei és annak költségei inspirálták. Az 1969-es holdraszállás történelmi pillanata után az amerikai űrkutatás jövőjét új prioritások mentén kellett meghatározni.

• Költségvetési nyomás: Az Apollo-program rendkívül költséges volt, így az űrsiklót gazdaságosabb megoldásnak szánták.
• Hidegháborús kontextus: Az amerikai kormány célja az volt, hogy fenntartsa vezető szerepét az űrversenyben, különösen a Szovjetunióval szemben.

A Nixon-adminisztráció által jóváhagyott program az alábbi kulcsfontosságú elemeket tartalmazta:

1. Újrafelhasználhatóság:
   Az űrsiklók célja az volt, hogy a költséges, egyszer használatos rakéták helyett egy olyan rendszert hozzanak létre, amely az űrrepülés költségeit csökkenti. Az orbitális egység visszatérhetett a Földre, és újból repülhetett.

2. Széleskörű alkalmazhatóság:
   Az űrsiklókat különféle feladatokra tervezték, például:

   • Műholdak pályára állítása.
   • Tudományos kísérletek elvégzése mikrogravitációs környezetben.
   • Az űrállomások ellátása és építése.

3. Rendszerelemek:
   Az űrsikló három fő komponensből állt:

   • Az orbiter: Az a modul, amely az űrhajósokat és a rakományt szállította.
   • A külső üzemanyagtartály: Az orbitális egység hajtóműveit tápláló folyékony üzemanyagot tartalmazta.
   • Két szilárd hajtóanyagú gyorsítórakéta: Ezek biztosították a felszálláshoz szükséges tolóerő nagy részét.

Az Enterprise szerepe

Az Enterprise egy prototípus volt, amelyet az űrsiklóprogram korai tesztelési fázisára terveztek. Nem voltak benne hajtóművek, és nem rendelkezett működő hőpajzzsal sem, így csak légköri tesztrepüléseket hajtott végre. Bár eredetileg tervezték, hogy később alkalmassá tegyék az űrrepülésre, végül arra a következtetésre jutottak, hogy olcsóbb lenne új űrsiklókat építeni, mint az Enterprise-t átalakítani. Így az Enterprise sosem jutott el az űrbe.

Az Enterprise története tehát 1972. január 5-én kezdődött, amikor Richard M. Nixon elnök bejelentette, hogy a NASA űrsiklót épít, hivatalosan Space Transportation System (STS) néven, kijelentve, hogy „forradalmasítani fogja a közeli űrbe való közlekedést.” James C. Fletcher, a NASA igazgatója, „történelmi lépésnek” nevezte az elnök döntését az ország űrprogramjában, hozzátéve, hogy ez megváltoztatja, mire képesek az emberek az űrben. Miután a Kongresszus jóváhagyta a pénzügyi forrásokat, a NASA 1974. július 26-án megbízást adott a kaliforniai Downeyben található North American Rockwell Corporationnak az első járművek építésére. Az OV-101 (Orbital Vehicle-101) első alkatrészeinek gyártása 1974. június 4-én kezdődött a Rockwell downey-i üzemében.

A NASA eredetileg a Constitution nevet választotta az OV-101 számára, az első űrsiklóra, amelyet nem az űrrepülésre terveztek, hanem földi és légi tesztekre a Föld légkörében. Azonban a Star Trek című sci-fi sorozat rajongóinak elszánt kampánya meggyőzte a NASA-t, hogy az első járművet a sorozatban híressé vált fiktív csillaghajó után nevezzék el Enterprise-nak. Ez a név került a jármű oldalára, amikor 1976. szeptember 17-én nyilvánosan bemutatták a kaliforniai Palmdale-ben található Rockwell üzemben. Az eseményen több Star Trek szereplő és a sorozat alkotója is jelen volt, valamint a NASA igazgatója, Fletcher, és az a négy űrhajós, akik az Enterprise légi tesztjeit végezték: Fred W. Haise, C. Gordon Fullerton, Joe H. Engle és Richard C. Truly.

1977 januárjában az Enterprise-t 36 mérföldön keresztül szállították a Palmdale-ből a NASA Dryden Repülési Kutatóközpontjába (ma Armstrong Repülési Kutatóközpont) a kaliforniai Edwards Légibázisra, ahol a Shuttle Carrier Aircraft (SCA), egy átalakított Boeing 747 hátára helyezték. A páros februárban gurulási teszteket kezdett, majd később abban a hónapban megtörtént az első rögzített inaktív repülés. Az első olyan repülés, amelyen már személyzet is volt az űrsikló fedélzetén, júniusban történt, és az Enterprise augusztus 12-én végezte el első önálló repülését, Haise és Fullerton irányításával. Októberig további négy megközelítési és leszállási repülést hajtottak végre.

1978 márciusában az Enterprise-t a Huntsville-ben található Marshall Űrrepülési Központba szállították, ahol először szerelték össze egy Külső Tartállyal (ET) és inert Szilárd Rakéta Gyorsítórakétákkal (SRB), majd a Dinamikai Szerkezeti Tesztlétesítményben helyezték el. Az ezt követő egy évben mérnökök rezgésteszteket végeztek a járművön, szimulálva az indítás során várható körülményeket.

1979 áprilisában a NASA az Enterprise-t a Kennedy Űrközpontba (KSC) szállította, ahol öt napig kiállították, hogy a KSC dolgozói, családtagjaik és a nagyközönség megtekinthessék az újrahasznosítható űrjárművet. Több mint 75 000 ember élt ezzel a lehetőséggel. A tesztprogram sikeresnek bizonyult, és előkészítette az utat az Enterprise testvérhajója, a Columbia első indításához 1981-ben. A program első repülésére 1981. április 12-én került sor, amikor a Columbia űrsikló elindult az STS-1 küldetés során. Ez a történelmi esemény nemcsak az űrsiklóprogram sikerének első bizonyítéka volt, hanem új korszakot nyitott az emberes űrrepülésben.

Az űrsiklóprogram fejlesztése során számos akadályt kellett leküzdeni:

• Költségek:
  Bár a program eredeti célja az űrutazás költségeinek csökkentése volt, a fejlesztés jelentős forrásokat emésztett fel. Az eredetileg 5,15 milliárd dollárra becsült költségek a végén meghaladták a 10 milliárd dollárt.

• Technológiai kihívások:
  Az űrsiklók fejlesztése során számos új technológiát kellett kifejleszteni, például a hővédő pajzsot, amely megvédi az orbitális egységet a visszatérés során fellépő extrém hőhatásoktól.

• Tesztelés és biztonság:
  Az űrsiklók biztonságos üzemeltetése érdekében több éves tesztelési folyamatot hajtottak végre. Ez idő alatt a mérnökök folyamatosan fejlesztették a rendszert a megbízhatóság növelése érdekében.

Az űrsiklóprogram sikerei mellett ezek ellenére két tragédia is beárnyékolta annak történetét:

• Challenger (1986):
  Az űrsikló fellövését követő 73. másodpercben bekövetkezett robbanás hét űrhajós életét követelte.

• Columbia (2003):
  A visszatérés során az orbitális egység hővédő pajzsának sérülése katasztrófához vezetett, és a legénység mind a hét tagja életét vesztette.

Az űrsiklóprogram 2011-ben ért véget az Atlantis űrsikló utolsó küldetésével. Bár a programot költségessége és biztonsági aggályai miatt lezárták, hatása továbbra is meghatározó:

• Technológiai örökség: Az űrsiklók fejlesztése során szerzett tapasztalatok az új generációs űrprogramok – például a SpaceX Dragon és Starship járművei – alapjául szolgáltak.

• Nemzetközi együttműködés: Az ISS építésében betöltött szerepük elősegítette a globális együttműködést az űrkutatás területén.

(forrás, forrás)