A szabad és nyílt forráskódú szoftverek közszférában történő alkalmazásának egyik legfontosabb kérdése nem az, hogy léteznek-e megfelelő technológiák, hanem az, hogy hogyan születnek meg az állami informatikai beszerzésekről szóló döntések. Magyarországon az elmúlt évek több nagy visszhangot kiváltó informatikai beszerzési ügye is azt mutatta, hogy a jogszabályokban és kormányzati stratégiákban megfogalmazott elvek önmagukban nem garantálják az átlátható, gazdaságos és technológiailag semleges döntéshozatalt.

Különösen tanulságos ebből a szempontból a Microsoft magyarországi licencbeszerzéseinek ügye. Ez azért fontos, mert itt nem pusztán arról volt szó, hogy egy állami intézmény sok pénzt költött egy zárt forráskódú termékre. Az amerikai igazságügyi minisztérium és az amerikai Értékpapír- és Tőzsdefelügyelet (Securities and Exchange Commission, SEC) vizsgálatai olyan mechanizmust tártak fel, amelyben a Microsoft magyarországi leányvállalatának munkatársai, viszonteladók és közvetítők között olyan megállapodások születtek, amelyek az állami szoftverbeszerzések árképzését és lebonyolítását is érintették.

Az Egyesült Államok igazságügyi minisztériuma szerint a Microsoft Magyarország legalább 2013 és 2015 között olyan konstrukcióban vett részt, amelyben a Microsoft központja felé jelentős kedvezményeket indokoltak a magyar állami megrendelések megszerzésével, miközben a kedvezmények egy része nem jutott el a végső állami vásárlókhoz. A Microsoft Magyarország több mint 8,7 millió dollár büntetést fizetett az amerikai hatóságokkal kötött megállapodás alapján, a Microsoft Corporation pedig a SEC-eljárásban mintegy 16,6 millió dollár visszafizetését és kapcsolódó összegek rendezését vállalta.

Ez a történet azért különösen fontos a közpénzből történő informatikai beszerzések szempontjából, mert megmutatja: egy licencbeszerzés közbeszerzési eljárásának formális megléte még nem feltétlenül jelenti azt, hogy a közpénz felhasználása valóban gazdaságos és átlátható.

A NAV és az ORFK ügye

A SEC dokumentumaiban konkrét magyar állami szervezetek is megjelentek. A jelentés a Nemzeti Adó- és Vámhivatal (NAV) és az Országos Rendőr-főkapitányság (ORFK) beszerzéseit is vizsgálta. A SEC szerint például a NAV egyik 2014-es beszerzésénél a Microsoft által biztosított kedvezmények egy része nem jutott el a végső állami vevőhöz. A dokumentum egy olyan konstrukciót ír le, amelyben az egyik viszonteladó nyerte meg a pályázatot, miközben a licenceket végül másik közvetítőn keresztül értékesítették tovább, és a különbözetből jelentős árrés keletkezett.

Az ORFK esetében a SEC még részletesebb példát közölt. A dokumentum szerint a Microsoft munkatársai már jóval a közbeszerzési eljárás meghirdetése előtt ismerték az ORFK költségvetési keretét, és a Microsofton belül már hónapokkal korábban jóváhagytak jelentős kedvezményeket. A későbbi értékesítési láncban azonban ezeknek a kedvezményeknek a teljes összege nem jutott el az állami végfelhasználóhoz.

A korabeli magyar sajtó által kikért adatok alapján az ORFK 2014–2015 között nyolc, összesen csaknem kétmilliárd forint értékű szoftverbeszerzést bonyolított le. A HVG által közölt adatok szerint a SEC által leírt egyik ügylet nagy valószínűséggel az ORFK egy konkrét beszerzésével azonosítható.

A NAV esetében a sajtó a 2014-es beszerzések között egy körülbelül 1,8 milliárd forintos ügyletet azonosított. Ez azért is érdekes, mert a központosított közbeszerzés keretében nem egyszerűen arról volt szó, hogy egy hivatal közvetlenül a gyártótól vásárolt licenceket: a beszerzési láncban több szereplő és viszonteladó is megjelent. (hvg.hu)

Nem csak a NAV és a rendőrség volt érintett

A történet további fontos eleme, hogy a probléma nem korlátozódott két állami szervezetre. A SEC dokumentumaiban az Oktatáskutató és Fejlesztési Intézet (OFI) is megjelent. A jelentés egy olyan szolgáltatási konstrukciót is ismertetett, amelyben külső vállalkozókhoz kapcsolódó tanácsadási vagy támogatási szolgáltatások tényleges teljesítésével kapcsolatban merültek fel problémák. Az OFI esetében a SEC által ismertetett információk szerint olyan munkanapló is szerepelt, amelyben az elvégzett munkát nem a ténylegesen közreműködő személy neve alatt rögzítették.

A későbbi magyar sajtófeltárások szerint az ügyészség is vásárolt Microsoft-licenceket ebben az időszakban: 2013–2014-ben mintegy 237 millió forint értékű beszerzésekről számoltak be.

Ez önmagában természetesen nem bizonyítja, hogy minden ilyen beszerzés szabálytalan lett volna. A fontosabb tanulság inkább az, hogy ugyanaz a beszállítói és licencelési kör több állami intézménynél is megjelent, ezért az egyes intézmények beszerzéseit nem feltétlenül lehet egymástól teljesen elszigetelten vizsgálni.

A központosított közbeszerzés önmagában nem garancia

A Microsoft-ügy egyik legfontosabb tanulsága éppen ezért az, hogy a központosítás önmagában nem oldja meg a beszerzések problémáit.

A magyar állam már a 2010-es években is alkalmazott központosított informatikai beszerzési konstrukciókat. A későbbi Digitális Kormányzati Ügynökség (DKÜ) létrehozásának egyik célja szintén az informatikai beszerzések egységesítése volt.

A probléma azonban mélyebben van.

Ha a központi keretszerződésben szereplő termék maga egy zárt, gyártófüggő technológia, akkor a központosítás legfeljebb a vásárlás módját teszi egységesebbé. Nem válaszolja meg azt az alapvető kérdést, hogy:

valóban ezt a terméket kellett-e megvásárolni?

Ez a kérdés a szabad szoftverek szempontjából különösen fontos. Egy közbeszerzés ugyanis könnyen eljuthat addig a pontig, hogy már csak a Microsoft, Oracle, SAP vagy valamely más gyártó termékeinek árát hasonlítják össze, miközben az alapvető technológiai alternatívákat már nem vizsgálják meg.

Pedig a valódi versenynek ennél korábban kellene kezdődnie.

Nem az a kérdés, hogy „melyik Microsoft-viszonteladótól vásároljuk meg?”, hanem először az, hogy „milyen funkcionalitásra van szükségünk, és azt milyen technológiával lehet a leggazdaságosabban, legbiztonságosabban és hosszú távon legfenntarthatóbban biztosítani?”

Az uniós pénzek újabb dimenziót adnak a történetnek

A Microsoft-ügy évekkel később újabb következményekkel járt.

Az OLAF 2025-ben közzétett éves jelentése szerint 2024-ben az uniós csalás elleni hivatal összesen 871,5 millió euró uniós forrás visszafizetését javasolta különböző ügyekben. Ez az összeg természetesen nem magyar Microsoft-ügyekből áll: az OLAF egész Európai Unióra kiterjedő tevékenységét összesíti. (European Anti-Fraud Office)

A magyar Microsoft-ügy azonban külön is jelentős összeget érintett. Az OLAF tájékoztatása alapján az Európai Bizottság 2023-ban és 2024-ben két alkalommal, 3,6 millió, illetve 4,7 millió euró visszafizetését rendezte az ügyhöz kapcsolódóan. Ez összesen 8,3 millió euró, amely a korabeli árfolyamoktól függően több mint hárommilliárd forintnak felel meg. Egy további, mintegy 3,9 millió eurós összeg visszafizetése is felmerült.

Itt fontos pontosan fogalmazni: az OLAF nem bíróság, és az OLAF ajánlása nem azonos egy büntetőbírósági ítélettel. Az OLAF maga is hangsúlyozza, hogy vizsgálatai lezárása után az illetékes uniós és nemzeti hatóságoknak kell dönteniük az ajánlások végrehajtásáról, és minden érintettet megillet az ártatlanság vélelme. (European Anti-Fraud Office)

A közpénzügyi következmény ugyanakkor nagyon is valós: ha egy projekt uniós támogatásból szabálytalanul finanszírozott beszerzést tartalmaz, annak költsége végső soron nem marad pusztán egy adminisztratív problémaként a rendszerben. A támogatás egy részét vagy egészét vissza kell fizetni.

A történet nem egyedi magyar informatikai probléma

A Microsoft-ügy mellett más magyarországi informatikai és digitalizációs projektek is megmutatták, hogy a közbeszerzés módja, a műszaki specifikáció és a ténylegesen beszerzett technológia között milyen súlyos összefüggések lehetnek.

Az OLAF például 2023-ban egy magyar, iskolai digitalizációs projekt vizsgálatát zárta le. A projektben informatikai eszközöket vásároltak és e-learning oktatást kívántak megvalósítani. Az OLAF több szabálytalanságot azonosított a közbeszerzési eljárásban: többek között a műszaki specifikáció utolsó pillanatban történő módosítását, valamint a legalacsonyabb ajánlat kizárását. Az OLAF szerint ezek az intézkedések versenyelőnyt biztosítottak a nyertes ajánlattevőnek, és a projekt végül nem bizonyult megfelelő felhasználásnak, mert ugyanabból a pénzből korszerűbb eszközöket is lehetett volna vásárolni. Az OLAF több mint 3,6 millió euró visszafizetését javasolta.

Ez az eset különösen fontos a szabad szoftverekről szóló vitában, mert megmutatja, hogy a probléma nem feltétlenül egy adott gyártóhoz vagy termékhez kötődik.

A lényeg a beszerzési szemlélet.

Ha a műszaki specifikációt úgy alakítják ki, hogy az bizonyos beszállítónak vagy terméknek kedvezzen, akkor a közbeszerzés formailag lehet versenyző, miközben a valódi technológiai verseny már az eljárás meghirdetése előtt eldőlt.

Az Állami Számvevőszék újabb adatai: még ma is létező probléma a licencek kihasználtsága

A kérdés nem csak történelmi.

Az Állami Számvevőszék újabb ellenőrzései arra is rámutatnak, hogy a szoftverlicencek mennyisége és tényleges használata ma is fontos gazdaságossági kérdés. Egy 2025-ben közzétett ÁSZ-jelentésben például az egyik vizsgált szervezetnél 1002 beszerzett licencből 933-at aktiváltak, vagyis az aktiválási arány 93,1 százalék volt. Ugyanakkor egyes termékeknél csak 60, illetve mindössze 6 százalékos aktiválási arányt találtak.

Ez önmagában nem bizonyít szabálytalanságot. Tartalék licencekre bizonyos esetekben szükség lehet, például a felhasználói létszám változása miatt. Az ÁSZ maga is erre hívja fel a figyelmet.

Mégis fontos tanulság: egy licenc megvásárlása nem azonos az értékteremtéssel.

Az államnak nem azt kellene elsősorban nyilvántartania, hogy hány licencet vásárolt, hanem azt is, hogy:

• hány licence van ténylegesen használatban;
• milyen gyakran használják őket;
• milyen alternatívák álltak rendelkezésre;
• mennyibe kerül a teljes életciklusuk;
• milyen költséget jelent az esetleges migráció;
• milyen mértékben kötnek egy adott gyártóhoz;
• és mennyibe kerülne ugyanazon funkcionalitás biztosítása más technológiával.

Ez utóbbi szempontot a hagyományos közbeszerzési gondolkodás sokszor nem kezeli megfelelő súllyal.

A zárt forráskódú technológia ára nem csak a licencdíj

Egy Microsoft-, Oracle-, SAP- vagy más gyártói rendszer beszerzésénél a költség nem feltétlenül áll meg a licenc áránál.

A teljes költséghez hozzátartozhat:

licencdíj + támogatás + frissítési díj + üzemeltetés + szakértői kapacitás + oktatás + integráció + gyártói függőség + későbbi migráció költsége.

Egy nyílt forrású rendszer esetében természetesen ugyanezek közül több költségelem megjelenhet. A szabad szoftver tehát nem azt jelenti, hogy „minden ingyen van”. A lényeg az, hogy a költségszerkezet és a döntési szabadság más.

A forráskód hozzáférhetősége például lehetővé teszi, hogy egy állami intézmény ne kizárólag egyetlen gyártótól függjön. A támogatási szerződést megkötheti több különböző vállalkozással, saját szakembereket alkalmazhat, vagy másik szolgáltatóra válthat anélkül, hogy magát a szoftverterméket is le kellene cserélnie.

Ez közpénzből működő rendszereknél különösen fontos.

A valódi tanulság: a technológiai semlegességet a döntés elején kell biztosítani

A Microsoft-ügyből ezért nem az a következtetés, hogy „Microsoftot nem szabad vásárolni”.

Ez ugyanolyan hibás megközelítés lenne, mint az, hogy „nyílt forráskódú szoftvert mindig kötelező használni”.

A helyes következtetés az, hogy a közpénzből történő informatikai beszerzésnek technológiailag semlegesnek, ellenőrizhetőnek és teljes életciklusra vetített költségszámításon alapulónak kell lennie.

A döntés során először a feladatot kell meghatározni, majd az elvárt funkcionalitást. Ezután kell összehasonlítani a lehetséges megoldásokat. Ebben a szakaszban a szabad és nyílt forráskódú megoldásoknak ugyanolyan eséllyel kell bekerülniük a vizsgálatba, mint a zárt forráskódú termékeknek.

A versenynek tehát nem a viszonteladók között kell elkezdődnie.

A versenynek már a technológiai megoldások között meg kell kezdődnie.

És mi változott azóta?

Érdemes azt is látni, hogy a magyar állam közben maga is felismerte a licencgazdálkodás problémáját. A 2026-ban hatályba lépett 467/2025. (XII. 30.) Korm. rendelet a kormányzati szoftverlicenc-gazdálkodásról kifejezetten a kormányzati szoftverlicenc-gazdálkodás szabályait, az információáramlást, a tervezést és a beszerzési stratégiák optimalizálását kívánja rendezni.

Ez önmagában pozitív irány, de egyúttal érdekes kérdést is felvet: ha a probléma a licencgazdálkodásban, a kihasználtságban és a beszerzési stratégiában van, akkor miért ne lenne a licencgazdálkodás része annak vizsgálata is, hogy szükséges-e egyáltalán egy adott gyártó licence?

A jelenlegi gyakorlat azt mutatja, hogy a zárt és nyílt technológiák párhuzamosan léteznek. Egy 2025-ös DKÜ-s keretmegállapodás például külön részben kezeli a Microsoft .NET és Microsoft Business Intelligence környezethez kapcsolódó zárt forrású technológiákat, miközben egy másik részben Java és egyéb nyílt forrású technológiák szerepelnek. 

Ez fontos előrelépés: legalább maga a közbeszerzési rendszer is képes külön kezelni a két technológiai világot.

Ugyanakkor továbbra is az a döntő kérdés, hogy egy konkrét állami feladat esetében valóban megtörténik-e a két megközelítés érdemi összehasonlítása.

A Microsoft-ügy egyik legfontosabb tanulsága

A magyar Microsoft-botrány végső soron nem pusztán egy korrupciós történet. A közpénzből finanszírozott informatikai rendszerek esetében a technológiai döntés önmagában is közpolitikai kérdés.

Ha egy állami szervezet egy zárt forráskódú platformra épít, akkor nem csak egy szoftvert vásárol. Gyakran több évtizedre meghatározza az infrastruktúrát, a szakemberek képzését, a kapcsolódó rendszereket, a dokumentációt, a beszállítói piacot és a későbbi migráció költségeit.

Ezért a „melyik termék olcsóbb?” kérdés nem elegendő.

A helyes kérdés inkább ez:

Melyik megoldással tudja az állam a szükséges szolgáltatást a teljes életciklus alatt a legjobb ár-érték arányban, legnagyobb technológiai szabadsággal, legkisebb beszállítói függéssel és megfelelő biztonsági garanciák mellett biztosítani?

Ebben a versenyben a szabad szoftvereknek nem kedvezményt kellene kapniuk.

Esélyt kellene kapniuk.

És talán ez a legfontosabb tanulság az elmúlt évek magyarországi beszerzési ügyeiből: nem elég szabályt alkotni arról, hogy a közszférának gazdaságosan, átláthatóan és lehetőség szerint nyílt technológiák alkalmazásával kell működnie. Olyan beszerzési folyamatot kell kialakítani, amelyben ezeket az elveket a döntés első pillanatától számon is kérik.

Egyébként 2026-ban is vannak több tízmilliárdos Microsoft-keretek: a DKÜ egyik 2026-os, meglévő Microsoft-szoftverek bővítésére irányuló beszerzésénél például nettó 32,1 milliárd forintos keretösszeg szerepel. Ez önmagában nem szabálytalanság, és nem bizonyítja, hogy a beszerzés gazdaságtalan lenne, de jól mutatja, hogy a Microsoft-technológiák központi szerepe a korábbi botrány után sem szűnt meg.

Ezért a következő fejezetnek szerintem már arról kellene szólnia, hogy mit lehetne konkrétan másképpen csinálni: például kötelező technológiai alternatívaelemzés, teljes életciklus-költségszámítás (TCO), nyílt szabványok előnyben részesítése, kilépési/migrációs terv, forráskód-hozzáférés, nyílt adatformátumok és egy „miért nem nyílt forráskód?” indoklási kötelezettség minden nagyobb állami szoftverbeszerzésnél. Ez már nagyon jól átvezetne ahhoz a részhez, hogy hogyan lehetne a közszférát ténylegesen átállítani szabad szoftverekre anélkül, hogy az szakmailag vagy gazdaságilag felelőtlen lenne.