Az internet magyarországi megjelenése nem egyetlen pillanat, hanem egy közel két évtizeden át tartó, technikailag és politikailag is rendkívül összetett folyamat eredménye volt. A történet az ARPANET 1969-es indulása után jóval később, a hazai kutatóintézetekben kezdett igazán formát ölteni, miközben a keleti blokk országaira vonatkozó embargók, a COCOM-lista és a távközlési monopóliumok komoly akadályokat gördítettek a fejlesztők elé. Magyarország mégis a régió egyik úttörőjévé vált a csomagkapcsolt hálózatok és az internet bevezetésében.

Az első lépések: SZTAKI, IIASA és az X.25 irányába vezető út

A hazai történet szempontjából kulcsszereplő volt az MTA Számítástechnikai és Automatizálási Kutatóintézete (MTA SZTAKI), ahol 1974-ben – Vámos Tibor igazgató javaslatára – célzottan elkezdtek hálózati kutatásokkal foglalkozni. Az akadémiai számítóközpontot vezető Bakonyi Péter és a hálózati témákban már korábban is aktív Csaba László néhány kollégájával együtt építette ki azokat a nemzetközi kapcsolatokat, amelyek nélkülözhetetlenek voltak a korszerű hálózati technológiák megismeréséhez.

Ebben kiemelt szerepe volt a Bécs melletti IIASA-nak (International Institute for Applied Systems Analysis), amellyel már 1979-ben számítógép-hálózati kapcsolatot létesítettek. Ez a lépés a COCOM-embargó korszakában különösen jelentős volt: a keleti blokk országai nem juthattak hozzá a nyugati, stratégiai jelentőségűnek minősített hardverekhez és szoftverekhez, így a hálózati infrastruktúra fejlesztése nagyrészt saját erőből, nyílt nemzetközi szabványokra támaszkodva történhetett csak meg.

A SZTAKI szakemberei ezért tudatosan az ITU (Nemzetközi Távközlési Egyesület) ajánlásaira épülő technológiák felé fordultak. A választás az X.25 csomagkapcsolt adatátviteli rendszerre esett, amely a hetvenes-nyolcvanas években világszerte elterjedt, főként távközlési szolgáltatók által üzemeltetett, megbízható, de viszonylag alacsony sebességű hálózati technológia volt. Az X.25 előnye az volt, hogy nyílt szabványként több gyártó is implementálhatta, és nem kötődött egyetlen céghez, mint például a DECnet a Digital Equipment Corporation esetében.

A COCOM-tilalom miatt azonban még X.25-ös kapcsolóközpontot sem lehetett egyszerűen importálni, így a SZTAKI-nak saját berendezéseket kellett fejlesztenie. Ez lassú, de rendkívül tanulságos folyamat volt: a mérnökök nemcsak a protokollok elméletét ismerték meg, hanem a gyakorlati implementáció minden részletét is, a hardveres interfészektől a szoftveres csomagkezelésig.

Az IIF program: 1,1 milliárd forint a kutatói hálózati infrastruktúrára

Az áttörést az hozta, amikor a hazai tudománypolitikában is egyértelművé vált: a kutatás-fejlesztés nem maradhat versenyképes megfelelő informatikai háttér nélkül. Az akadémiai intézmények összekapcsolása, a nemzetközi információáramlásba való bekapcsolódás nélkül a magyar kutatók fokozatosan leszakadtak volna a nyugati kollégáktól.

Vámos Tibor (SZTAKI) és Sebestyén János (OMFB elnökhelyettes) kezdeményezésére született meg az a javaslat, amely alapján az MTA Tudománypolitikai Bizottsága 1986 elején elindította a K+F Információs Infrastruktúra Fejlesztési Programot (IIF). Az ötéves programra az OMFB, az MTA és az OTKA összesen 1,1 milliárd forintot biztosított – ez az akkori viszonyok között kifejezetten nagy összegnek számított, és jelezte, hogy a hálózati infrastruktúra stratégiai jelentőségű terület lett.

Az első kulcskérdés az volt, milyen hálózati technológiára épüljön a hazai kutatói hálózat. A KFKI-ban már működött DECnet-alapú hálózat, így kézenfekvőnek tűnt ennek kiterjesztése. A SZTAKI azonban az X.25 mellett érvelt: egyrészt azért, mert így elkerülhető volt az embargóval érintett, gyártóspecifikus DEC-eszközök importja, másrészt az X.25 nyílt szabványként hosszabb távon is nagyobb rugalmasságot ígért. A döntés kockázatos volt, hiszen a kapcsolóközpontot saját fejlesztésben kellett megvalósítani, de utólag egyértelműnek látszik, hogy ez a stratégia könnyebbé tette a későbbi IP-alapú internetre való átállást.

SokBox, Magyar Posta és az első hazai X.25 hálózat

1988-ra készült el a SokBox nevű X.25 kapcsolóközpont, amely a hazai csomagkapcsolt hálózat magját adta. A következő lépés az üzemeltető megtalálása volt: egy akadémiai kutatóintézet nyilvánvalóan nem vállalhatta egy országos hálózat napi üzemeltetését. Logikus jelöltnek a korabeli távközlési monopólium, a Magyar Posta tűnt, de a gyakorlatban komoly ellenállásba ütközött minden hazai fejlesztésű berendezés bevezetése.

A távközlési gyakorlatban akkoriban a nyugatról importált, „beváltnak” tekintett eszközök élveztek elsőbbséget. Ezt jól illusztrálja az ER256 rurálközpont esete is, amelyet a BHG Fejlesztési Intézet fejlesztett, és amelynek bevezetésekor szintén erős szkepszissel találkoztak a Posta részéről. A SokBox esetében végül mégis megszületett a megállapodás: a berendezést a Magyar Posta Városház utcai épületében telepítették, és a vonalak egy részén nyilvános X.25 szolgáltatás indult, míg a másik rész az IIF keretében az akadémiai hálózatot szolgálta ki.

Létrejött egy nemzetközi X.25 kapcsolat Ausztria felé is, így megszületett a magyarországi nemzetközi csomagkapcsolt adathálózat. Bár ez még nem internet volt, technikailag és szervezetileg is kulcsfontosságú lépésnek bizonyult: bebizonyosodott, hogy hazai fejlesztésű berendezésekkel, nyílt szabványokra támaszkodva is lehet működő, nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező hálózatot építeni.

ELLA: elektronikus levelezés internet nélkül

Az IIF program keretében, a SZTAKI-ban párhuzamosan zajlott az X.25 hálózatra épülő levelezőrendszer, az ELLA fejlesztése is. Az ELLA levelezőszervere egy IBM nagygépen futott – ma már szokatlannak tűnhet, hogy egy e-mail rendszer központi komponense mainframe-en működjön, de a korszak infrastruktúrájában ez teljesen logikus választás volt.

Az X.25 hálózat felé Martos Balázs és Tétényi István fejlesztette ki a CS-BOX interfészt, amely lehetővé tette, hogy az ELLA a csomagkapcsolt hálózaton keresztül kommunikáljon a felhasználókkal és más rendszerekkel. Ennek köszönhetően Magyarországon az elektronikus levelezés szélesebb körű elterjedése megelőzte az internet tényleges megjelenését: a kutatók már e-mailt használtak, miközben még nem létezett hazai IP-alapú internetkapcsolat.

EARN/BITNET, 9600 bit/s és az első nemzetközi kutatói kapcsolat

Az IIF program 1989 végén sikeresen zárult, és Magyarország a szocialista országok közül elsőként rendelkezett kiterjedt csomagkapcsolt hálózattal. A nyugati kutatóhelyek ekkorra már egyre inkább az IP-alapú internetre támaszkodtak, de a COCOM-tilalom továbbra is akadályozta a korszerű routerek és egyéb hálózati eszközök legális importját.

1990-ben Magyarország csatlakozott az EARN-hez (European Academic Research Network), amely a BITNET európai megfelelője volt. Ez a hálózat elsősorban batch jellegű adatcserére, levelezésre, fájlátvitelre szolgált, és technikailag eltért az IP-alapú internettől, de a nemzetközi kutatói közösséghez való kapcsolódás szempontjából óriási jelentősége volt.

1990 októberében pályázati forrásból sikerült bérelt vonali kapcsolatot kiépíteni a linzi egyetem és a SZTAKI között. A vonal sebessége 9600 bit/s volt – mai szemmel nézve rendkívül alacsony, de akkoriban ez is elegendő volt ahhoz, hogy a hazai kutatók hozzáférjenek az EARN/BITNET hálózathoz. A kapcsolat stabil, dedikált összeköttetést jelentett, ami alapvetően más minőséget adott, mint a korábbi, időszakos, telefonvonalas megoldások.

Az első IP-forgalom: X.25 feletti internetkapcsolat Linzen keresztül

Az első tényleges internetkapcsolat megteremtéséhez a linzi bérelt vonal adta a technikai alapot, de két fontos problémát meg kellett oldani. Az egyik az volt, hogy a linzi oldalon a bérelt vonalon ne csak az EARN/BITNET forgalom, hanem IP-forgalom is megjelenhessen. Ezt a feladatot Pásztor Miklós oldotta meg: olyan csatolót fejlesztett, amely az X.25 hálózaton keresztül képes volt mind az EARN/BITNET, mind az IP-forgalom továbbítására.

A történet egyik jellegzetes epizódja, hogy a csatolót egyszerűen bőröndben vitte ki Linzbe, és ott telepítette a bérelt vonal túlvégére. Ez jól mutatja, mennyire „kézműves” jellegű volt még ekkor az internetépítés: a mai, dobozból kivehető, konfigurálható routerek világához képest a mérnököknek sokkal mélyebben kellett érteniük a protokollok működését, és gyakran saját hardver-szoftver megoldásokat kellett készíteniük.

A másik probléma politikai-jogi természetű volt: rá kellett venni az Egyesült Államok kutatási hálózatokért felelős szervezeteit, hogy engedélyezzék Magyarország csatlakozását az internethez. Akkoriban az internet még messze nem volt olyan nyitott, mint ma; a hozzáférés elsősorban kutatási, katonai és kormányzati intézmények privilégiuma volt, és a keleti blokk országai felé különösen óvatosan viszonyultak.

.hu domain, sztaki.hu és az első magyar IP-cím

A „.hu” nemzeti felső szintű domain (ccTLD) hivatalos bejegyzése 1990. november 7-én történt meg. A bejegyzés után – akkor még Amszterdamban – elindult a hazai névszerver is, amely a .hu zóna kezeléséért felelt. A tényleges, első hazai domainnév, a sztaki.hu azonban csak 1991. október 7-én, hajnali két órakor került bejegyzésre, miután a hosszadalmas tárgyalások eredményeként sikerült elérni az internethez való csatlakozás jóváhagyását.

A magyar internet szimbolikus születési pillanata az volt, amikor a ma már történelmi jelentőségű 192.84.225.1 IP-címen megindult a forgalom. Horváth Nándor munkájának köszönhetően ekkorra már hazai névszerver is működött, így a magyar domainnevek feloldása nem szorult külföldi infrastruktúrára. Technikailag az IP-forgalom továbbra is X.25 felett, a linzi kapcsolaton keresztül zajlott, de a lényeg az volt, hogy Magyarország önálló, IP-alapú jelenléttel bírt az interneten.

HBONE: az X.25-ről a tiszta IP-re való átállás

Az indulás után gyorsan kiderült, hogy az X.25 feletti IP-átvitel csak átmeneti megoldás lehet. Három fő kihívás rajzolódott ki:

• át kell térni tiszta IP-alapú hálózatra,
• növelni kell a nemzetközi sávszélességet,
• létre kell hozni egy olyan belföldi forgalomkicserélő pontot, ahol a hazai forgalom az országon belül marad.

Az első problémára a HBONE (Hungarian Backbone Network) megvalósítása adott választ. A HBONE egy országos IP-alapú gerinchálózatként jött létre, amely a hazai akadémiai és kutatói intézményeket kötötte össze. Az első lépés egy 2 Mbit/s-os mikrohullámú kapcsolatrendszer kiépítése volt a Széchenyi-hegyi centrummal, amely a BME, a KFKI és az IIF központi csomópontjai között teremtett nagyobb sávszélességű összeköttetést.

A BME az időközben kiépülő egyetemi optikai körgyűrű segítségével az ELTE és a BKE (Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem), valamint a szegedi József Attila Tudományegyetem bekapcsolását is megoldotta. 1994-re a HBONE már hat vidéki csomóponttal rendelkezett, és nemzetközi csatlakozása 256 kbit/s-ra nőtt. Ez a sávszélesség ma már szerénynek tűnik, de akkoriban jelentős előrelépést jelentett a 9600 bit/s-os kezdetekhez képest.

1995-ben a HBONE Városház utcai csomópontja és Bécs között 2 Mbit/s-os összeköttetés épült ki az EuropaNET-hez. Ezt a kapacitást az akadémiai közösség és a Matáv fele-fele arányban használta, ami jól mutatja, hogy a kutatói hálózatok és a kereskedelmi internetszolgáltatás fejlődése ekkor már szorosan összefonódott.

Robbanásszerű növekedés: domainnevek, új kapcsolatok, szolgáltatók

A domainnevek száma az első évben még csak lassan nőtt, de 1994 végére már 45 hálózat csatlakozott az internethez Magyarországon. 1996 elején aztán látványos ugrás következett: az év elején már mintegy 400, áprilisban pedig több mint 500 domainnév működött hazánkban. Ezzel párhuzamosan több intézmény (KFKI, BKE, BME) is önálló nemzetközi kapcsolatok kiépítésébe kezdett, ami tovább növelte a sávszélességet és a redundanciát.

A forgalom növekedése azonban egyre sürgetőbbé tette a belföldi forgalomkicserélés kérdését. Ha két magyar hálózat közötti forgalomnak külföldre kellett mennie (például Bécsen vagy más európai csomópontokon keresztül), majd onnan visszatérnie, az felesleges késleltetést, többletköltséget és külföldi kapacitásigényt jelentett.

BIX: hazai internetes forgalomkicserélés a HBONE csomópontján

A megoldásra Martos Balázs és munkatársai tettek javaslatot: a HBONE egyik csomópontja váljon a hazai forgalomkicserélés központjává, a londoni LINX (London Internet Exchange) és az amszterdami AMS-IX (Amsterdam Internet Exchange) mintájára. Az így létrejövő csomópontot BIX-nek (Budapest Internet eXchange) nevezték el.

A BIX kezdetben egy Cisco által ajándékba adott Catalyst 2900-as Ethernet kapcsoló volt, amelyet a Városház utcai épületben helyeztek el – ide futottak be ekkor a legnagyobb sávszélességű összeköttetések. A BIX 1996 februárjában indult el, és lehetővé tette, hogy a hazai internetszolgáltatók és intézmények közötti forgalom Magyarországon belül maradjon, jelentősen javítva a késleltetést és csökkentve a nemzetközi sávszélesség terhelését.

Amikor megalakult az Internet Szolgáltatók Tanácsa (ISZT), az újonnan létrejövő szolgáltatók részéről felmerült az igény egy üzletileg semleges, minden fél számára egyenlő feltételeket biztosító forgalomkicserélő központra. Emellett a forgalom növekedése miatt a kapacitásokat is bővíteni kellett. Ennek eredményeként született meg a döntés, hogy a BIX költözzön át a Victor Hugo utcába, és kerüljön az ISZT kezelésébe. A BIX azóta is a hazai internetes infrastruktúra egyik kulcsfontosságú eleme, amelyen keresztül a magyarországi hálózatok jelentős része közvetlenül cserél forgalmat.

Tanulságok és örökség: embargótól a szélessávig

A hazai internet születésének története jól mutatja, milyen mértékű elszántságra és kreativitásra volt szükség ahhoz, hogy egy embargóval sújtott, technológiailag hátrányos helyzetű ország felzárkózzon a globális hálózati infrastruktúrához. A SZTAKI, az IIF program, a Magyar Posta, a hazai egyetemek és kutatóintézetek mérnökei és kutatói olyan környezetben dolgoztak, ahol a korszerű eszközök importja sokszor lehetetlen volt, így kénytelenek voltak saját megoldásokat fejleszteni.

Az X.25-re épülő SokBox, az ELLA levelezőrendszer, a linzi 9600 bit/s-os bérelt vonal, az első IP-címek, a HBONE gerinchálózat és a BIX forgalomkicserélő pont mind-mind olyan mérföldkövek, amelyek nélkül ma egészen másképp nézne ki a hazai internet. Bár a magyar fejlesztések ma már nem versenyeznek közvetlenül a globális hálózati eszközgyártókkal, a kezdetek során felhalmozott tudás, tapasztalat és nemzetközi kapcsolat-rendszer meghatározó szerepet játszott abban, hogy Magyarország viszonylag gyorsan át tudott állni a szélessávú, IP-alapú infrastruktúrára.

A történet egyik fontos tanulsága az is, hogy a nyílt szabványokra (X.25, majd IP) épülő, gyártófüggetlen megközelítés hosszú távon sokkal rugalmasabbnak bizonyult, mint a zárt, gyártóspecifikus rendszerek. Ez a szemlélet ma is releváns a nyílt forráskódú szoftverek, a Linux-alapú rendszerek és a nyílt internetes protokollok világában, ahol a közösségi fejlesztés és a szabványosítás kulcsszerepet játszik az innováció fenntartásában.

Az a tény, hogy ma már a háztartások számára is természetes elvárás a több tíz megabit/s sebességű internet-hozzáférés, könnyen feledteti, milyen hosszú és technikailag bonyolult út vezetett idáig. A hazai internet születésének története azonban emlékeztet rá, hogy a jelenlegi infrastruktúra mögött évtizedes mérnöki munka, politikai küzdelmek és sokszor improvizatív, kreatív megoldások állnak – bőröndben vitt csatolóktól a saját fejlesztésű X.25 kapcsolóközpontokig.