A szabványokat mérnökök írják, bizottságok vitatják meg, mielőtt kód formájában megvalósítanák őket. Ha azonban kizárólag technikai szempontból beszélünk róluk, figyelmen kívül hagyunk valami alapvető dolgot a természetükkel és a szerepükkel kapcsolatban.

A szabványok ugyanis – sőt, elsősorban – politikai eszközök is, mert meghatározzák a piaci szereplőket, kijelölik a fejlesztés irányát, és rögzítik, hogy az ökoszisztéma kinek az érdekeit szolgálja. Vagyis a piaci erőviszonyok alapját adják.

Mit csinál egy szabvány

A szabvány egyfajta együttműködési mechanizmus, amely lehetővé teszi, hogy egymástól független szereplők – például szoftverfejlesztők, hardvergyártók, tartalomkészítők, kormányzati szervek és vállalatok – úgy dolgozzanak együtt, hogy ne kelljen minden alkalommal újratárgyalniuk az együttműködés feltételeit.

A nyelvhez hasonlóan a szabvány is lehetővé teszi a kommunikációt mindenkivel, aki „beszéli” azt. Ez a mindenki számára elérhető kommunikáció ígérete óriási érték, ezért különösen fontosak a szabványok az informatikában, ahol a kompatibilitás hálózati hatásai nagyon gyorsan felerősödnek.

Ugyanakkor a szabvány a részvétel feltételeit is meghatározza.

Egy egyszerű, átlátható szabvány, amely széles körben ismert tudásra épül, több szereplő számára is megvalósítható anélkül, hogy egyenlőtlenséget teremtene.

Ezzel szemben egy bonyolult, szándékosan homályos szabvány, amely speciális szaktudást követel, gyakorlatilag csak azok számára teszi lehetővé a helyes megvalósítást, akik maguk írták. Így egyenlőtlenséget hoz létre.

A szabvány bonyolultsága tehát akadályként működik: meghatározza, ki férhet hozzá a piachoz, és milyen erőviszonyok alakulnak ki benne.

Nyitott ökoszisztémák

Egy nyitott ökoszisztéma nem attól függ, hogy létezik-e egy dokumentum a szabvány specifikációival, hanem attól, hogy bármely érintett fél képes-e a szabványt a specifikációknak megfelelően, teljesen és helyesen megvalósítani. Mindezt úgy, hogy ne kelljen nem dokumentált viselkedésre támaszkodnia, és ne legyen szükség visszafejtésre.

Ehhez világosan megfogalmazott specifikációkra van szükség, amelyek csak egyféle értelmezést engednek meg, és a szabvány nem támaszkodhat a referencia-implementáció által meghatározott viselkedésre, mert az utóbbit kötelező függőséggé tenné. Emellett a szabványnak elég stabilnak kell lennie ahhoz, hogy a vele kompatibilis megvalósítások ne váljanak elavulttá csendes, visszamenőleges módosítások miatt.

Ha ezek a feltételek teljesülnek, a szabványt bárki megvalósíthatja, még azok is, akik nem vettek részt a létrehozásában. Egyetemek, kisvállalkozások, nyílt forráskódú közösségek, állami intézmények és egyéni fejlesztők egyaránt készíthetnek vele kompatibilis szoftvert.

A verseny így a megvalósítás minőségéről szólhat, nem pedig arról, ki áll közelebb a szabvány szerzőihez, vagy ki mennyire ügyes a visszafejtésben. A szabvány szilárd alapot ad, amelyre bárki építhet.

Zárt ökoszisztémák

Egy ökoszisztéma szabványon keresztüli lezárása történhet véletlenül is, de jellemzően szándékos, és néhány viszonylag egyszerűen alkalmazható mechanizmusra épül.

Az első ilyen mechanizmus a fölösleges bonyolítás. Ha egy szabvány saját megoldásokat talál ki olyan problémákra, amelyekre már léteznek bevált, széles körben használt megoldások, akkor a többi szereplőt arra kényszeríti, hogy újra feltalálják a kereket. Minden egyes zárt, egyedi alrendszer új tétel a költséglistán, és gyakran mesterségesen korlátozza a kompatibilitást.

A második mechanizmus az alulmeghatározottság. Ha a specifikációk kétértelműek vagy hiányosak, a különböző megvalósítások eltérő eredményt adnak. Ha egy dokumentum egy kicsit máshogy jelenik meg, a felhasználók mindig a második alkalmazást hibáztatják, nem pedig a formátumot. Ez a bezárás különösen alattomos formája.

A harmadik mechanizmus a bővíthetőség. Ha a specifikációk engedik a zárt, egyedi kiterjesztéseket, a dokumentum technikailag ugyan megfelel a szabványnak, de valójában csak egyetlen program tudja helyesen megjeleníteni. Ilyenkor a szabvány csak egy zárt rendszer látszat-fedezete.

E három mechanizmus mellett közvetlen vagy közvetett befolyást is lehet gyakorolni a szabványosítási testületekre. Közvetlen befolyásról akkor beszélünk, amikor a gyártó magára a szabványosítási folyamatra tud hatni, és úgy alakítja a megfelelőségi követelményeket, hogy azok a saját alkalmazásának működéséhez igazodjanak. Közvetett befolyásról akkor, amikor a gyártó a szabványosítási folyamaton kívüli eszközökkel tud nyomást gyakorolni a többi résztvevőre.

A tét a szoftveren túl

Az, hogy egy szabvány nyitott vagy zárt, nem csak a szoftverfejlesztőket érinti.

Ha például egy kormány olyan formátumban archiválja a dokumentumait, amelyet valójában csak egyetlen konkrét szoftver tud helyesen kezelni, akkor gyakorlatilag attól a gyártótól válik függővé, amely ezt a szoftvert fejleszti. Így a közérdekű dokumentumok hosszú távú megőrzése egy magáncég üzleti döntéseitől függ.

Hasonló problémával szembesülnek a kulturális intézmények – könyvtárak, levéltárak, múzeumok – még hosszabb időtávon. Egy nyílt, szabványosított formátum sokkal nagyobb eséllyel marad olvasható hosszú távon, mint egy zárt formátum, amelynek további támogatása egyetlen beszállító stratégiai döntéseitől függ.

A fejlődő gazdaságok és a szűkös erőforrásokkal működő, közérdeket szolgáló szervezetek számára a nyílt szabványok olyan alapvető infrastruktúrát jelentenek, amely biztosítja az egyenlő hozzáférést.

A technikai szempontok politikai olvasata

Amikor egy szabványt értékelünk, a technikai részletek politikai jelentést kapnak.

Az, hogy színekhez a #RRGGBB jelölést használjuk egy zárt rendszer helyett, nem pusztán esztétikai döntés; közvetlenül befolyásolja, ki tudja megvalósítani a formátumot, és ki profitál abból az ökoszisztémából, amely köré épül.

Az ISO 8601 dátumformátum használata egy olyan sorszámozási rendszer helyett, amely egyetlen zárt szoftverből öröklődött, és egy ötvenéves hibára épül, azt jelenti, hogy az együttműködést választjuk a zárt múlt folytonossága helyett.

Ezek a döntések összeadódnak.

Az a szabvány, amely következetesen a nyílt és bevett gyakorlatokhoz igazodik, és nem zárt megoldásokat talál ki újra és újra, az ilyen döntések sorozata miatt alapvetően különbözik egy zárt formátumtól, amely állandóan az ellenkezőjét teszi – még akkor is, ha a képernyőn ugyanúgy kinéző dokumentumokat állítanak elő, és mindkettőn ott a „nyílt szabvány” címke. Maga a címke alig jelent valamit.

Az számít, hogy a független fejlesztők tudnak-e teljesen szabványos, kompatibilis szoftvert készíteni, és hogy az ökoszisztéma valóban nyitott-e mindenki számára, aki részt akar venni benne. Végső soron a szabványnak a felhasználók érdekeit kell szolgálnia, nem pedig annak a cégnek az érdekeit, amely meghatározta.

Ezek politikai kérdések, és úgy is kell beszélni róluk.