Linux Mint Magyar Közösség

A Linux Mint egy kimondottan felhasználóbarát Linux disztribúció, amit ennek köszönhetően sokan választanak a Linuxszal való ismerkedéshez.

Ez az útmutató kimondottan azoknak készült, akik most találkoznak először a Linux Minttel, vagy általában Linuxszal, és szeretnének segítséget kapni a rendszer megismeréséhez, telepítéséhez, vagy esetleg csak kíváncsiak és általános képet szeretnének kapni a Linuxról, Linux Mintről. Az útmutató megértéséhez semmilyen előzetes Linux-ismeret nem szükséges.

Úgy gondoljuk, hogy a Linux Mint telepítéséhez és mindennapi feladatokra való használatához nem szükségeltetik előzetes linuxos tapasztalat és hosszas tanulás. Az írás célja, hogy aki figyelmesen olvassa, elegendő információt kapjon a Linux Mint telepítéséről és használatáról ahhoz, hogy önállóan elboldoguljon vele. Vannak természetesen kevésbé kompatibilis hardverek és olyan különleges szoftverigények, amik mélyebb tudást igényelnek. Minden témakört sajnos nem áll módunkban ebben az útmutatóban kifejteni, így most nem térünk ki minden eshetőségre és beállításra – csak a legfontosabb lépéseket, funkciókat vesszük számba, a legáltalánosabb körülményeket feltételezve. Ez azonban elég kell, hogy legyen arra, hogy egy átlagos felhasználó igényeit kielégítse.

A Linux Mint korábbi, 11-es verziójához készült hivatalos felhasználói kézikönyv PDF formátumban magyar nyelven is elérhető. Ebben az útmutatóban minden képernyőkép a Linux Mint 12-es (Gnome) verziójáról készült, és néhány információ (különösen az asztali környezettel kapcsolatosan) csak erre a kiadásra vonatkozik. A témakörök felépítése hasonlít ugyan a hivatalos kézikönyvéhez, de máshol vannak a súlypontok, így a két olvasmány bizonyos mértékben kiegészíti egymást.

Az útmutató a következő részekből áll:

• Elsőként megnézzük, milyen letöltési lehetőségeink vannak, és megismerkedünk a Linux Mint-lemezről való indítás után kapott ún. live környezettel;
• Ezután áttekintjük a telepítéssel kapcsolatos megfontolásokat és sorra vesszük a telepítés lépéseit;
• Az érdeklődők számára külön leírásban részletezzük, hogy mit érdemes tudnunk a particionálásról, és mire kell odafigyelnünk a művelet során;
• Áttekintjük a rendelkezésre álló Gnome és MATE asztali környezeteket;
• Sorba vesszük azt is, hogy mely tevékenységeket mely rendelkezésre álló alkalmazással végezhetünk – sokan nem is gondolják, hogy a telepítéssel nem csak egy operációs rendszert, de sok fontos alkalmazást is készen kapnak;
• Áttekintjük a szoftverkezelést, azaz, hogy milyen módon tudunk további alkalmazásokat telepíteni és a meglévőket naprakészen tartani. Megemlítünk néhány további alkalmazást, melyek érdeklődésre tarthatnak számot;
• Végül adunk néhány tippet és hasznos információt a problémamegoldással kapcsolatban.

Reméljük, hogy sokaknak segítségül szolgál majd ez az írás a Linux (Mint 12) megismerésében!

Bár igyekeztünk az útmutatót többen, alaposan átnézni, nem lehet kizárni, hogy valamilyen hiba vagy pontatlanság maradt benne. Ha ilyesmit észleltek, kérlek jelezzétek nekünk. Az útmutatóval kapcsolatos észrevételeiteket, javaslataitokat vagy kérdéseiteket kommentként vagy e-mailben várjuk.

Mielőtt nekikezdünk, legelső lépésként egy Linux Mint lemezképet kell letöltenünk, jelen esetben a Linux Mint 12-ét. Itt több választásunk is van, hiszen a Linux Mint 12 CD és DVD formában, 32 és 64 bites verzióban is elérhető.

A teljes rendszert a kb. 1 GB méretű DVD tartalmazza, így aki teheti, ezt válassza. A CD formátumú lemezképből hiányzik néhány alkalmazás és kodek, amiket ugyan utólag könnyen telepíthetünk, de mi az útmutatóban a DVD formátumból indulunk ki. (Közben megjelent a magyar lokalizált verzió is, ami innen tölthető le (CD, 32 bit). Az útmutatóban az angol DVD-t használtuk.)

A 32 bites verziót mind 32, mind 64 bites rendszeren használhatjuk, a 64 bites verzióhoz viszont 64 bites processzor szükségeltetik.

Maga a letöltés történhet közvetlenül az ún. tükörszerverekről, vagy a torrent fájlt letöltve, torrent kliens használatával. Akármelyik módszert választjuk, végül egy .iso kiterjesztésű fájt kapunk. Ezt a fájt kell ezután lemezképként (és nem normál fájlként) egy DVD-re írnunk. (A telepítés lehetséges pendrive-ról is, erről itt olvashatunk.)

Következő lépésként erről a DVD-ről indítjuk a számítógépet. Ha mégis a meglévő operációs rendszerünk indulna el, valószínűleg külön engedélyeznünk kell a CD-ről való bootolást a BIOS beállításainál.

A Linux Mint DVD sok más Linux disztribúcióéhoz hasonlóan nem csak telepítésre, hanem a rendszer előzetes, a számítógép módosítása nélkül történő kipróbálására is alkalmas. Amikor tehát a számítógépet egy Linux Mint CD-ről vagy DVD-ről indítjuk, először egy angol nyelvű, ún. live környezetbe jutunk.

A live rendszer legfontosabb jellemzője, hogy érintetlenül hagyja a merevlemezt, futásához csak a DVD-t és a számítógép memóriáját veszi igénybe. Ebből következően:

• A rendszer indulása és működése a szokásosnál lassabb lesz;
• Minden módosítás, amit a rendszeren végzünk, a háttérkép változtatástól a programtelepítésig, elvész a kikapcsolást követően;
• A számítógépen található operációs rendszer és adatok biztonságban vannak, azokat nem fogjuk véletlenül letörölni vagy módosítani.

Ez a környezet kiválóan alkalmas a rendszerrel való ismerkedésre, hiszen csaknem mindent kipróbálhatunk, amit egy telepített rendszeren tennénk: netezhetünk, hallgathatunk zenét, olvashatunk és szerkeszthetünk dokumentumokat, sőt, programokat is telepíthetünk (ha van internet kapcsolatunk).

Felmérhetjük a live környezetben azt is, hogy a számítógépünk mennyire Linux kompatibilis, hiszen azok a hardvereszközök, melyek itt működnek, minden valószínűség szerint a telepített rendszeren sem okoznak majd gondot.

Ha úgy döntünk, hogy szeretnénk a Linux Mintet a számítógépre telepíteni, azt az Asztalon található „Install Linux Mint” ikonra kattintva tehetjük meg. A telepítés lépéseiről hamarosan részletesen szó esik majd.

A rendszer kipróbálásán és telepítésén kívül használható még egy live CD/DVD a már a gépen található operációs rendszer és adatok módosítására és megmentésére is, a merevlemezen található adatok ugyanis a live környezetből is elérhetők. Erre akkor lehet például szükségünk, ha a meglévő rendszerünk valamiért nem indul el, vagy fertőzött. Ha az Asztalon található „Computer” ikonra kattintunk, az alábbi ablak nyílik meg:

A képen a „File System” jelenti a live rendszert, a „250 GB Hard Diskhez” tartozó ikonok pedig a valódi merevlemezünket és a rajta található partíciókat, melyeket kattintással megnyithatunk. A Windows az ntfs fájlrendszert használja a partíciók formázására, a Linux Mint pedig az ntfs-3g modul segítségével képes annak biztonságos írására és olvasására. Az ily módon végrehajtott módosítások (pl. új fájl létrehozatala) a gép kikapcsolását követően is érvényben maradnak.

Most, hogy megtudtuk, mi mindenre használható a live rendszer, eldönthetjük, hogy rögtön nekifogunk a telepítésnek, vagy inkább megismerkedünk az asztali környezettel és a rendelkezésre álló alkalmazásokkal. A linkelt útmutatókban szereplő képek már magyar nyelvű, telepített rendszeren készültek, így “szótárként” is használhatjuk őket.

Ha több időt töltünk a live környezetben, valószínűleg hamar zavaróvá válik az angol billentyűzetkiosztás. A következő lépésekkel változtathatunk rajta:

Menu → System Tools → System Settings → Keyboard Layout, majd a harmadik, Layouts fülön ezt látjuk:

Kattintsunk a bal alsó sarokban található plusz jelre, majd adjuk hozzá a billentyűkiosztásokhoz a magyart (Hungarian). Ez ekkor az angol alá, a lista második helyére kerül. Jelöljük ki a magyart, majd kattintsunk a plusz jel mellett kettővel jobbra található felfelé nyílra, ezzel a magyart tettük alapértelmezetté. Nincsen OK gomb, a beállítás már érvényes, egyszerűen zárjuk be az ablakot.

Ha végeztünk a live környezet tanulmányozásával, és neki szeretnénk kezdeni a telepítésnek, lépjünk tovább a telepítésről szóló oldalra.

Vissza a kezdőoldalra

Ha a Linux Mint telepítése mellett döntöttünk, kattintsunk az Asztalon található “Install Linux Mint” feliratú ikonra. A telepítés kb. 20-30 percbe telik, és közben nyugodtan dolgozhatunk a live környezetben.

A telepítő program üdvözlő ablakában a legördülő listából rögtön kiválaszthatjuk a magyar nyelvet. Innentől kezdve a legtöbb felirat magyarul lesz, de maradt néhány lefordítatlan kifejezés – ezekre külön kitérünk majd.

A második képernyőn összefoglalást kapunk a telepítés előfeltételeiről, valamint arról is, hogy ezek teljesülnek-e:

Ha minden rendben, kattintsunk a folytatásra, és ekkor érünk el a telepítés egyetlen bonyolultabb lépéséhez, a particionáláshoz.  Most döntjük el, hogy a Linux Mint mekkora és milyen partíciókat használjon, illetve mi történjen a számítógépünkön lévő más operációs rendszerrel, adatainkkal.

Bár a particionálás általában rendben zajlik, az esetlegesen elkövetett hibák végleges adatvesztést eredményezhetnek, ezért megkezdése előtt mindig minden fontos adatunkról készítsünk biztonsági másolatot.

A Linux Mint intelligens telepítője az alábbi lehetőségeket ajánlja fel nekünk:

Kezdőknek általában az első két lehetőséget javasolják, mivel ezekhez nem kell mélyebb ismeretekkel rendelkezni a particionálással és a linuxos terminológiával kapcsolatosan.

Ha jelenleg Windowst használsz, és a jövőben is szükséged lesz valamilyen, csak Windowson elérhető programra, a következő lehetőségeid vannak:

• Ún. dual boot-os rendszer kialakítása; ennek lényege, hogy mindkét operációs rendszer telepítve lesz, és a számítógép indításakor megjelenő képernyőn kiválaszthatod, hogy melyik induljon el (a fenti felsorolásban ezt az első opció jelenti). Ugyanezt elérheted egyébként a Mint4Win alkalmazással is, mely a Linux Mintet a Windowsból, mint egy alkalmazást telepíti.
• A Wine nevű alkalmazás segítségével bizonyos Windowsos (.exe) programok Linuxon is használhatóvá válnak. Nem minden alkalmazásra igaz ez, és nem garantált a hibátlan működés. Az így futtatható alkalmazások listáját itt, a telepítéssel és haladóbb beállításokkal kapcsolatos további információt pedig a linkelt útmutatókban találhatsz.
• Harmadik lehetőségként használhatsz ún. virtuális gépet, melybe egy vendég operációs rendszert, pl. Windowst telepíthetsz (a valódi gépekhez hasonlóan ez is csak akkor legális, ha rendelkezel jogtiszta Windowszal). Ezt legegyszerűbben a Virtualbox szoftver segítségével oldhatod meg. A virtuális operációs rendszer a Linuxon belül, alkalmazásként fog futni, és a gazdagép memóriájának egy részét használja. Ebből eredően a virtuális gépen futó alkalmazások általában lassabban működnek, mintha valódi gépen futnának.

Kezdők számára ezek közül általában az első, dual boot-os módszer ajánlott, egyrészt, mert ezt a telepítés során, minden további szoftver és beállítás nélkül létrehozhatjuk, másrészt azért, mert sokaknak biztonságérzetet nyújt a tudat, hogy bármikor visszatérhetnek az ismert környezetbe.

Fontos! Ha Windowst és Linuxot is akarsz használni ugyanazon a gépen, először mindig a Windowst telepítsd. Ellenkező esetben a Windows telepítése után csak a Windows indul majd (mivel a telepítés során felülírja a Linux rendszerindítóját). Ezt a problémát meg lehet ugyan oldani, de több fáradsággal jár, és kezdőknek nem ajánlott.

Ha tehát a dual boot-os rendszer mellett döntöttünk, a fenti képernyőn az első lehetőséget választjuk, a folytatásra kattintunk, majd egy ehhez hasonló képernyő fogad minket:

Mint látható, nálam “a másik rendszer” egy openSUSE (egy másik Linux disztribúció), de ez ne zavarjon meg senkit. A lényeg, hogy a felkínált megoldás szerint azt a 14.5 GB-os partíciót, amelyen jelenleg a másik operációs rendszer van, ketté bontjuk és 6.7 GB-ot a Linux Mintnek adunk belőle. A pontos méreteket a partíciót kettébontó elválasztóvonal tologatásával állíthatjuk be. Ha elégedettek vagyunk a látvánnyal, kattintsunk a “Telepítés most” gombra.

Ha ellenben úgy döntünk, hogy szakítunk minden más operációs rendszerrel, és a lemezen lévő adatokra sincs már szükségünk, választhatjuk a telepítésnél a második, “Merevlemez törlése és Linux Mint telepítése” opciót. Természetesen akkor is választhatjuk ezt a lehetőséget, ha a merevlemez még üres. Miután a folytatásra kattintunk, a következő ablak jelenik meg:

Ahogy említettem, kezdőknek általában e két választási lehetőség valamelyikét ajánlják, személyes véleményem szerint azonban egy operációs rendszer telepítése során a particionálás az egyetlen olyan, kicsivel mélyebb ismereteket igénylő feladat, mellyel még a kezdő felhasználóknak is érdemes tisztában lenniük, hiszen ekkor dől el, hogy mi hova, mekkora helyre kerül, és későbbi módosítási lehetőségeinket is ez határozza meg.

Bár az automatikus egymás mellé telepítés általában jól működik, mégiscsak a telepítő maga találja ki, hogy melyik létező partíciót “áldozza fel”, és ez lehet, hogy nem ugyanaz, mint amit mi választanánk (láthatjuk a képernyőn, hogy négy kisebb partíciót meg se mutat nekünk). Ezen túl az automatikus particionálás során a telepítő nem hoz létre ún. swap partíciót, ami nélkül pedig a számítógép hibernálása nem (vagy csak bonyolult módon) lehetséges, és aminek hiánya kis memóriával rendelkező gépeknél lassúsághoz vezethet.

Azok számára, akik ez alapján mégis a “Valami más” lehetőséget választják, vagy csak jobban szeretnék átlátni a particionálás kérdéskörét, egy külön oldalt készítettünk erről a témáról. Az útmutató elolvasása után valószínűleg azok is neki mernek majd vágni a kézi particionálásnak, akik korábban még nem csináltak ilyet.

Akárhogyan is döntöttünk a particionálással kapcsolatosan, mostanra elindítottuk a tényleges telepítést, és még néhány kérdésre kell választ adnunk:

Hol tartózkodunk…

Milyen nyelvet és billentyűzetkiosztást szeretnénk használni…

A következő ablakban fontos döntéseket kell hoznunk: Itt kell megadnunk nevünket (ez látszik majd az Asztalunk jobb felső sarkában), gép- és felhasználónevünket, valamint jelszavunkat. Eldönthetjük, hogy automatikusan bejelentkezzünk-e a gépbe indítás után, valamint, hogy a saját mappa titkosítva legyen-e. Ha mindent megadtunk, kattintsunk ismét a folytatásra.

A következő ablakban profiilképet választunk: készíthetünk magunkról képet a webkameránkkal, vagy választhatunk a felkínáltak közül:

Következő lépésként, ha a telepítő talált valamilyen importálható felhasználót, kiválaszthatjuk és importálhatjuk a dokumentumait és beállításait. Ennek hiányában folytassuk.

Mostantól kezdve már csak pár percet kell várnunk a telepítés befejeződésére, közben pedig egy, a Linux Mintet bemutató prezentációt tekinthetünk meg:

Miután a telepítés véget ért, folytathatjuk a live környezet használatát, vagy újra is indíthatjuk a gépet, hogy immár a telepített Linux Mintbe léphessünk be (újraindítás előtt távolítsuk el a DVD-t):

Bejelentkezés után a Linux Mint üdvözlő képernyője fogad majd minket, ahol sok hasznos linket találhatunk. Az alsó opció kipipálásával vagy üresen hagyásával dönthetjük el, hogy később is megjelenjen-e ez az ablak:

Ha eddig még nem tettük, most felfedezhetjük az asztali környezeteket és a rendelkezésre álló alkalmazásokat.

Vissza a kezdőoldalra

Ezen az oldalon mindazokat az információkat foglaljuk össze, melyek a kézi particionálás megértéséhez és sikeres végrehajtásához szükségesek. Speciális esetekre itt sem térünk ki: az általunk tárgyalt általános esetben egy darab merevlemezünk és BIOS-szal rendelkező számítógépünk van.

Általános ismeretek

A Wikipedia definíciója szerint a partíció a merevlemez egy önálló logikai egysége, amely fájlrendszer tárolására alkalmas. Ahhoz, hogy egy merevlemezt használni tudjunk, legalább egy formázott partíciót kell tartalmaznia.

A partíciókkal kapcsolatosan először is a következő általános információkat kell szem előtt tartanunk:

• Egy merevlemezen maximum 4 darab fizikai, ún. elsődleges partíció alakítható ki.
• Ezek közül maximum 1 darab lehet ún. kiterjesztett partíció, ami további, ún. logikai partíciókat tartalmazhat. Ez teszi lehetővé a merevlemez négynél több részre osztását (ha ugyanis több operációs rendszerünk van egy gépen, négy partíció gyakran nem elég). Bármelyik linuxos partíciónk lehet logikai, még a rendszerpartíció is.

Amikor a telepítésnél a kézi particionálást (tehát a harmadik, “Valami más” opciót) választjuk, a particionáló szoftver megmutatja nekünk az aktuális partíciós táblánkat, azaz azt, hogy pillanatnyilag milyen és mekkora részekre van felosztva a merevlemezünk. Nálam pl. így néz ki:

A felső sorban a merevlemezt láthatjuk, és rajta a különböző partíciók fizikai elhelyezkedését, méretét és fájlrendszerét.

Linuxos jelölések

A partíciós tábla megértéséhez először is nézzük át linuxos jelöléseket:

• A merevlemezeket sdx-ként jelöljük, ahol x a merevlemez sorszámának megfelelő betű. sda tehát az első, sdb a második merevlemez jele, és így tovább. (Régebbi merevlemezeknél a jelölés lehet hdx is, a mi szempontunkból ennek  a különbségnek nincs jelentősége.)
• A merevlemez után következő szám a partíció sorszáma. Mivel maximum 4 darab elsődleges partíciónk lehet, 1-4-ig az elsődleges, 5-től felfelé pedig a logikai partíciókat számozzuk.

Vegyük például azt a helyzetet, hogy sda-n, azaz az első merevlemezen van három elsődleges partíciónk, melyek közül sda3 kiterjesztett, és három logikai partíciót tartalmaz. A partíciós táblában ez így jelenik meg:

• sda1, sda2 és sda3 a három elsődleges partíció, ezek közül sda3 kiterjesztett (extended)
• sda4-gyel jelölt partíciónk nincs, mert ez a jelölés a (nem létező) negyedik elsődleges partíciónak van fenntartva
• sda5, sda6 és sda7 a logikai partíciókat takarja (fizikailag ezek sda3-on belül helyezkednek el, de a particionálás során külön kezeljük őket)

Ha megnézzük a fenti partíciós táblát, pont ezt láthatjuk, azzal a különbséggel, hogy itt sda3 nem látszik, az tartalmazza ugyanis a három logikai partíciót (ha egymás mellé képzeljük sda5-6-7-et, ezek együtt adják ki sda3-at).

Ha a már telepített rendszeren nyitom meg a partíciókezelő programot, ugyanezt a partíciós táblát láthatom, és itt már megjelenik a kiterjesztett sda3 is:

Most, hogy tisztában vagyunk a jelölésekkel, nézzük meg, hogy melyik oszlop mit jelent a partíciós táblában.

Típus/fájlrendszer: A partíció fájlrendszere az operációs rendszertől és a használat módjától függ. A Windowsos partíciók általában ntfs fájlrendszerűek, Linuxon pedig az ext3 és ext4 fájlrendszer a legelterjedtebb. A linux-swap egy speciális linuxos fájlrendszer, erről mindjárt szó esik.

Csatolási pont: A Linux/Unix könyvtárstruktúra hierarchikus, azaz minden egy gyökérből indul. Ezt nevezzük root-nak, és / jellel jelöljük. Ellentétben a Windowszal, ahol több önálló, betűvel jelölt meghajtónk lehet (pl. C, D, E), Linuxon minden csatlakoztatott eszköz (partíció, pendrive, CD) valahova / alá tagozódik be. A csatolási pont oszlopban / jellel jelölt partíció az, ahova magát az operációs rendszert fogjuk telepíteni (nagyjából a Windowsos C meghajtónak feleltethetjük meg). Ha a struktúrába más partíciókat is be szeretnénk kapcsolni, a csatolási ponttal adjuk meg, hogy a fa-szerű szerkezetbe /-hoz képest hol kapcsolódjanak be.

Formázandó?: Ha ki van pipálva a “Formázandó?” jelölőnégyzet, az adott partíció tartalma a telepítés során letörlődik, és új, adatokat nem tartalmazó fájlrendszer jön létre a helyén. Ezért, mielőtt a telepítéshez használt partíciós táblát jóváhagyjuk, mindenképp győződjünk meg róla, hogy csak azoknál a partícióknál van kipipálva a jelölőnégyzet, amiknek a tartalmára biztosan nincs többé szükségünk. Mindenképp formáznunk kell azokat a partíciókat, amiken a jelenlegitől eltérő fájlrendszert akarunk létrehozni, valamint a root (/) partíciót, melyre a rendszert fogjuk telepíteni.

Linux partíciók

Tekintsük most át, hogy milyen linuxos partíciókat lehet és érdemes létrehozni a telepítés során. Mint azt az automatikus telepítésnél is láttuk, minimum egy partícióra lesz szükségünk. A javasolt partíciókat beállításaikkal együtt az alábbi táblázatban foglalhatjuk össze:

A root partíció lesz a rendszerpartíció, és ez az egyetlen, amit mindenképpen létre kell hoznunk. Ha nem adunk meg más partíciót, minden rendszerkomponens, felhasználói beállításaink és adataink is erre a partícióra kerülnek, ezért több helyre lesz szükségünk.

A swap partíció a fizikai memória kiegészítésére és hibernáláskor a memória tartalmának merevlemezre mentésére használatos. Abban az esetben, ha biztosak vagyunk benne, hogy a gépet soha nem akarjuk hibernálni, és elegendő memóriával rendelkezünk, esetleg elhagyhatjuk.

A home partíció opcionális. A fájlrendszer gyökerében (/) található home könyvtár (/home) tartalmaz minden olyan rendszerbeállítást és személyes adatot, mely a felhasználóhoz köthető. Ha nem tesszük a /home-ot külön partícióra, a root (/) partíció részét alkotja majd. Ez nem gond, de sokan szeretik külön partíción tartani, mivel így a felhasználó beállításai, adatai megtarthatók egy esetleges újratelepítést követően is. A home könyvtár gyakorlatilag a felhasználói profiilnak feleltethető meg. Ha nincs data partíciónk, a saját dokumentumainkat, adatainkat is itt fogjuk tárolni.

A data partíció még inkább opcionális és kevésbé elterjedt. A lényege, hogy itt tényleg csak az lesz, amit mi oda teszünk, tehát ez a személyes adatainkat tartalmazó partíció. A home-ról ez nem mondható el, mert ott – rejtett fájlokban és könyvtárakban – számos különböző program felhasználóspecifiikus beállításai tárolódnak. A data partíció ahhoz a Windowsos gyakorlathoz hasonlítható, amikor valaki a Windowst egy partícióra (C meghajtóra) telepíti, az adatai számára pedig létrehoz egy másik partíciót (D meghajtó). Újratelepítéskor a felhasználó beállításai (háttérképe, böngészőbeállításai) elvesznek, de a D-n tárolt dokumentumai megmaradnak. Különösen akkor hasznos a data partíció, ha több operációs rendszerünk van, és szeretnénk, ha mindegyikből ugyanazokat a dokumentumokat érnénk el. Amennyiben a másik operációs rendszer Windows, a data partíció fájlrendszere ntfs kell, hogy legyen, mert a Windows a linuxos fájlrendszereket nem tudja megfelelően kezelni. Egy létező ntfs partíciót is megadhatunk /data-ként és ekkor nem kell formáznunk, de létrehozni a telepítővel nem tudjuk, mert az ntfs nem szerepel a telepítő által felkínált fájlrendszerek között.

Most, hogy az elmélettel tisztában vagyunk, meg kell hoznunk a döntést a kialakítandó partíciók számáról, beállításairól. Ezt befolyásolja a már meglévő partíciók száma és mérete is. Nézzük át ilyen szemmel a két, a telepítő által felkínált automatikus particionálási lehetőséget.

A Linux Mint telepítése már meglévő operációs rendszer mellé

Ebben az esetben már van egy telepített operációs rendszerünk, amit meg szeretnénk tartani, a Linux Mintet pedig mellé szeretnénk telepíteni. Ez a másik rendszer jellemzően valamilyen Windows, tehát a partíciós táblában ntfs fájlrendszerű partíciókat fogunk látni. Még Windowsban, vagy a partíciókat a live rendszerből megnyitva meg tudjuk nézni, hogy mit tartalmaznak. Ha van “lefoglalatlan” helyünk vagy egy felesleges ntfs partíciónk, ezt használhatjuk a linuxos partíciók létrehozására. Ha azonban nincs szabad helyünk, valamelyik létező partíció méretét kell lecsökkentenünk, és a felszabadult szabad helyre létrehozni a linuxosokat. Szem előtt kell tartanunk, hogy összesen 4 elsődleges partíciónk lehet, így ha van  pl. három megtartandó ntfs partíciónk, a negyediket kiterjesztetté kell tenni, és abban logikaiként létrehozni a linuxos root és swap partíciót. Figyeljünk oda, hogy a megtartandó ntfs partíciók mellett ne pipáljuk ki a formázást!

A Linux Mint telepítése a teljes merevlemezre

Ha úgy döntöttünk, hogy a teljes merevlemezt felhasználjuk a Linux Mint telepítésére, könnyebb dolgunk van: mindössze ránézünk a fenti táblázatra, eldöntjük, hogy hány és mekkora partíciót szeretnénk, létrehoznunk egy új partíciót táblát, és megadjuk a szükséges beállításokat.

A legfelső képernyőn láthatjuk az “Új partíciós tábla…” gombot, melyre kattintva a következő képernyő jelenik meg:

Itt üresként láthatjuk a teljes merevlemezt (sda), nincsenek még partíciók, csak szabad terület.

A partíciók megadása

A partíciós táblán a “Hozzáadás” gombra kattintva létrehozhatjuk  a kívánt partíciókat, a “Módosítás” gombbal pedig a meglévő partíciók tulajdonságait szerkeszthetjük. Az itt látott partíciós tábla csak a terv, valójában még sértetlenek az eredeti partícióink. Mielőtt a “Telepítés most” gombra kattintanánk, még bármikor meggondolhatjuk magunkat, és visszajuthatunk a kiinduló állapothoz a “Kilépés” vagy “Vissza” gombokkal.

Akár létrehozunk, akár módosítunk partíciókat, az alábbi ablak jelenik meg:

• Itt adhatjuk meg a partíció méretét (létező partíció esetén csökkenthetjük vagy növelhetjük a partíciót)
• A “használatnál” különböző fájlrendszerek közül választhatunk, vagy dönthetünk úgy is, hogy mellőzzük a partíciót (ez a helyzet pl. egy Windows rendszerpartíció esetében, amit nem szeretnénk bekapcsolni a Linux által látott könyvtárstruktúrába)
• Mindig figyeljünk oda, hogy a “partíció formázása” csak akkor legyen kipipálva, ha valóban véglegesen meg akarunk szabadulni a teljes tartalmától!
• Végül megadjuk a csatolási pontot. A legördülő listában látszanak a jellemző csatolási pontok, választhatjuk pl. a / vagy /home lehetőséget. Ha olyan csatolási pontra van szükségünk, ami nem szerepel a listán (pl. /data), egyszerűen írjuk be a mezőbe. A mellőzött partícióhoz értelemszerűen nem tartozik csatolási pont.

Miután minden partíciónál megadtuk a szükséges beállításokat, nézzük át még egyszer a partíciós táblát, ellenőrizzük, hogy biztosan minden beállítás stimmel-e, különös tekintettel a formázásra:

Ezen a képen azért nincs pipa a swap partíció formázása mellett, mert nekem már volt swap partícióm. Amennyiben mi hoztuk létre új partícióként vagy egy létező, de eddig más célra használt partíciót jelölünk ki swap-nek, létre kell hozni a cserehely fájlrendszert, tehát formázni fogjuk.

Az is látszik, hogy sda5-öt, egy 14 GB-os partíciót jelöltem ki /-nak, ami jelenleg 4 GB adatot tartalmaz. Ezek az adatok a telepítés  során természetesen letörlődnek, és helyükre a Linux Mint kerül.

A görgetősáv méretéből látszik, hogy nekem vannak még további partícióim, de mint megbeszéltük, egy teljes értékű telepítéshez elegendő ez a kettő (swap + root) is.

A “Device for boot loader installation” opciót hagyjuk az alapértelmezett /dev/sda értéken (ez határozza meg, hogy hova telepítjük a rendszerbetöltőt, és az esetek döntő többségében ez az MBR, melyet /dev/sda-val jelölünk).

Ha valóban végeztünk a partíciós tábla szerkesztésével, és mindent ellenőriztünk, kattintsunk a “Telepítés most” gomba és folytassuk a telepítést.

Vissza a kezdőoldalra

Az asztali környezet a számítógépre való bejelentkezés után megjelenő, alkalmazások futtatására és kezelésére szolgáló felület (Ubuntu súgó által használt definíció).

Általában az asztali környezetet is az operációs rendszer részének szokás tekinteni, ami részben jogos, mert a legtöbb operációs rendszernek egy, vagy egy alapértelmezett asztali könyezete van. Linuxon ugyanakkor gyakran előfordul, hogy egy disztribúció több asztali környezetet is kínál, vagy ha nem, akkor is lehetőségünk van magunknak újakat telepíteni, miközben az alaprendszer és a telepített alkalmazások változatlanok maradnak. (Valójában az asztali környezet a puszta felületnél azért többet jelent és több mindent befolyásol, de ez inkább a fejlesztők számára bír jelentőséggel.)

A legelterjedtebb Linuxon használt környezetek a Gnome és a KDE. Az Linux Mint itt tárgyalt, ún. Main kiadásában a Gnome az alapértelmezett felület.

Gnome

A Gnome projekt háza táján lezajlott változások miatt a Gnome hagyományos (Gnome 2) és új (Gnome 3) környezete között igen nagy a kinézet- és működésbeli különbség is. Ez a változás erősen megosztotta a felhasználói közösséget, és megalakult a MATE projekt, mely a jövőben már nem fejlesztett és nem is támogatott Gnome 2 életben tartása céljából, annak kódjából kiindulva egy új környezetet indított útjára. A MATE a Gnome 2 kedvelői számára szeretné megőrizni a megszokott környezetet, továbbfejlesztésével pedig lehetővé tenni annak hosszú távú használatát.

A Gnome 3 (amit a továbbiakban csak Gnome-nak nevezünk majd) egy teljesen más típusú, modernebb, de kevésbé testreszabható környezet.

A Linux Mint fejlesztői igyekeztek mindkét tábor igényeit kielégíteni, ezért a Linux Mint 12 Main kiadásában a felhasználók a bejelentkező képernyőn a Gnome és a MATE között választhatnak. Fontos megértenünk, hogy a bejelentkezéskor válaszott asztali környezet a rendszerbeállításokat és a rendelkezésre álló alkalmazásokat nem befolyásolja, valójában ugyanazt a rendszert használjuk, így akár azt is megtehetjük, hogy bejelentkezésenként más-más környezetet választunk.

Bár az asztali környezetek önállóan is viszonylag gyorsan felfedezhetők és megszokhatók, azoknak a kedvéért, akik nem látták, nem használták még őket, vagy csak szeretnék tudni, hogy mire számítsanak, mindkét könyezetről készítettünk egy illusztrált bemutató oldalt:

Gnome                        MATE

Egyéb asztali környezetek

A Linux Mint 12 emellett elérhető KDE környezettel is, a fejlesztők pedig nemrég jelentették be egy új, Gnome-ra épülő saját környezet, a Cinnamon kialakítását.

Az eddig említett összes környezet közös jellemzője, hogy viszonylag erőforrásigényesek, így régi, gyenge gépeken nem mindig működnek megfelelően.

Léteznek még további, kisebb igényű, ún. lightweight asztali környezetek is, melyek közül a legismertebbek az XFCE, az LXDE valamint a Fluxbox ablakkezelő. A Linux Mint egyes kiadásaiból ilyen változatokat is kínál, ezek azonban kívül esnek útmutatónk tárgyán.

Vissza a kezdőoldalra

Gnome alatt az útmutató további részében a Gnome 3-as verzióját értjük, ami a Linux Mint 12 alapértelmezett asztali könyezete. A MATE is telepítve van, de ha nem választjuk ki a bejelentkező képernyőn, vagy ha live módban használjuk a rendszert, a Gnome indul el.

A Gnome Shell a Gnome 3 alapértelmezett felülete, amit a bejelentkezéskor látható listában csak Gnome-ként jelölnek. A Gnome Shell azonban a korábbi környezetektől eltérően a megfelelő működéshez igényli a videokártya hardveres gyorsítását. Ha ez nem biztosított, pl. mert régi a videokártyánk vagy még nem telepített zárt illesztőprogramot igényel, az ún. fallback (csökkentett) módba jutunk.

Attól függően tehát, hogy adottak voltak-e a feltételek, live módban és első bejelentkezésünkkor az alábbi két felület valamenyikével találkoztunk:

Az első képen látható fallback mód elrendezésében és működésében jobban hasonlít a klasszikus Gnome-ra, de ez ne tévesszen meg minket. Ha hagyományos Gnome felületre vágyunk, a MATE a megfelelő választás, hiszen a Gnome fallback mód egy átmeneti megoldás, amit a Gnome tervei szerint idővel elhagy majd.

Amennyiben nem indul nálunk a Gnome Shell, csak a fallback mód, valószínűleg zárt illesztőprogramra van szükségünk. A Linux Minten ezt könnyen telepíthetjük: nyissuk meg a menüből a “Rendszereszközök” között található “További illesztőprogramok” (angolul “Additional drivers”) menüpontot. A rendszer ezt követően automatikusan felméri és tudtunkra adja, hogy van-e valamilyen telepítendő illesztőprogram. Amennyiben talál ilyet, telepítsük, majd indítsuk újra a gépet. Ha minden jól megy, mostmár a második képen látható felület jelenik meg.

Elképzelhető, hogy a telepített rendszer csak részlegesen lesz magyar. Vannak sajnos olyan menüpontok és alkalmazások, melyeknek még nem tökéletes a lokalizáltsága. Ezen a problémán sokat segíthetünk, ha elvégzünk egy rendszerfrissítést és telepítjük a language-pack-gnome-hu, firefox-locale-hu és libreoffice-l10n-hu csomagokat, majd a biztonság kedvéért ki- és visszajelentkezünk. A szoftverkezelésről bővebben itt lesz szó. A képernyőképek a már magyarított rendszerről készültek.

A továbbiakban a Mintes Gnome Shell működését fogjuk bemutatni – ha tovább olvasunk, megértjük majd a kiemelés jelentőségét is. Nézzük meg most részletesebben, hogyan működik ez a környezet, és mit hol találhatunk!

Az alsó panel

Az alsó panelen a bal alsó sarokban található a “Menü”, melyet megnyitva a bal oldali oszlopban a kedvencek listáját találjuk, jobbra pedig az alkalmazások csoportjait és a helyeket (Places). Ezekre kattintva a jobb oldalon újabb, a tartalmukat részletező oszlop jelenik meg. A fenti mezőben megadott kulcsszavak keresési eredménye is ebben az oszlopban látszik.

Az alsó panelen a menü mellett a más környezetekben megszokott módon a futó alkalmazások ablaklistája látható.

A panel jobb oldalán a számozott téglalapok a munkaterületeket jelölik. A munkaterület virtuális asztalt jelent: alkalmazásainkat több külön asztalon nyithatjuk meg, ami megkönnyíti az áttekintést. A munkaterületek között a Ctrl + Alt + jobb/bal nyíl billentyűkombinációval, vagy a munkaterületnek megfelelő téglalapra kattintva válthatunk. A Gnome 3-ban mindig eggyel több munkaterületünk van, mint amennyit kihasználunk, az utolsó tehát mindig üres. Ha nyitunk rajta egy ablakot, vagy valamelyik alkalmazást  áthelyezzük rá, létrejön egy újabb üres munkaterület. Hasonlóan, egy munkaterület megürülése esetén a munkaterületek száma csökken. Az ablakok a munkaterületek között a Shift + Ctrl + Alt + jobb/bal nyíl billentyűkombinációval mozgathatók.

Az áttekintő nézet

A felső panel bal oldalán található végtelenség jelre kattintva (sőt, az egérmutatót abba a sarokba mozgatva) megnyílik a Gnome Shell jellegzetes áttekintő nézete:

A bal oldali oszlop a kedvenceket mutatja, mellette pedig az adott munkaterületen éppen futó alkalmazások ablakait láthatjuk. Valamelyikre duplán kattintva az áttekintő nézetből az adott alkalmazás ablakához jutunk.

Az “Ablakok” nézetből válthatunk az “Alkalmazások” nézetre is, ekkor a rendelkezésre álló alkalmazások listája jelenik meg ABC sorrendben. Az alkalmazásokat szűrhetjük csoportok szerint is, ha a jobb oldalon látható valamelyik kategóriára kattintunk.

A jobb felső sarokban található keresőbe az áttekintő nézet megnyitását követően azonnal (belekattintás nélkül) írhatunk, és Entert nyomva az első találat nyílik meg. A találatok között alkalmazások, beállítások, helyek és dokumentumok szerepelhetnek. Az alul látható Wikipedia és Google gombokra kattintva ezen oldalak keresője jelenik meg.

A felső panel

A felső panel jobb oldalán különböző menüpontokat, ikonokat láthatunk:

Kattints a képre, ha nagyítva szeretnéd látni!

A jobb sarokban található a saját nevünkkel jelzett “Me menu”, amelyre kattintva beállíthatjuk a használt üzenetküldő és közösségi alkalmazásokon az állapotunkat, ki-be kapcsolhatjuk a rendszertől érkező értesítéseket, megnyithatjuk a rendszerbeállításokat, és kijelentkezhetünk vagy leállíthatjuk a gépet.

A saját menü mellett az időre kattintva a naptár kisalkalmazás nyílik meg. A hónap áttekintésén kívül láthatjuk betervezett tevékenységeinket is, valamint elérhetjük innen a dátum- és időbeállításokat.

A következő két ikonon az akkumulátor állapotát és a hálózati kapcsolatokat láthatjuk. Ezeken keresztül érhetjük el az energia- és a hálózati beállításokat is.

Balra a hangszóró ikon a hangbeállításokat mutatja, a mellette lévő hangjegy ikon pedig – amennyiben éppen zenét hallgatunk – a zenelejátszó irányítására használható.

Az utolsó ikon a Mint Frissítéskezelőjéhez tartozik, erről az alkalmazásról a rendszer karbantartásánál bővebben szó esik majd. Ha az ikonon zöld pipát látunk, a rendszer naprakész, ha pedig kék “i” betűt, mint pl. az energiabeállításos képen, frissítések várakoznak. Ha üres fehér, a rendszer állapotáról valamilyen okból nincs információnk.

További funkciók

Sok más környezethez hasonlóan a futó alkalmazások közti váltásra a Gnome Shellben is az Alt + Tab billentyűkombináció használható, utána pedig a nyilakkal navigálhatunk az ikonok között.

Említésre érdemes még az Alt + F2 billentyűkombináció, mely parancs (alkalmazás) futtatását teszi lehetővé. Ennek használatához a megjelenő ablakba az alkalmazás pontos nevét kell beírunk. A Futtatás ablakból az Esc billentyű lenyomásával léphetünk ki.

A Gnome Shellben az ablakokat a képernyő bal vagy jobb oldalára maximalizálhatjuk, lehetővé téve a képernyő két alkalmazás közti megosztását. Ehhez az alkalmazás ablakát az egyik irányba, a képernyő széléig rántjuk, majd, amikor képernyő felén halvány körvonal jelenik meg, elengedjük. Az ily módon maximalizált ablakot az ellenkező irányba rántva visszaállíthatjuk az eredeti méretét. Teljes méretre maximalizáláshoz az ablakot felfelé rántjuk.

A Shell testreszabása

A Gnome Shell radikálisan szakított a megszokott asztali környezettel, olyan újításokat bevezetve, amik sokak számára használhatósági problémát jelentettek. Mindemellett a Gnome Shell a megszokottnál lényegesen kevesebb testreszabási lehetőséget kínál a felhasználók számára, megnehezítve ezzel a változtatást és csökkentve a választási, beállítási lehetőségek Linuxon hagyományosan magas számát.

A Gnome Shell ugyanakkor fejlesztői szempontból igen rugalmas, kinézete és viselkedése Javascript bővítményeken keresztül nagy mértékben befolyásolható. A Mint csapat a Gnome Shell néhány általánosan népszerűtlen jellemzőjén  ilyen bővítményekkel változtatott, így a Minten található alapértelmezett felületet valójában a Gnome Shell és a Mint által készített bővítmények (MGSE) együttesen alakítják ki.

A bővítményeket és a Gnome Shell néhány elemét a “Speciális beállítások” (Advanced Settings) eszközön keresztül lehet könnyen kezelni. Ha ebben kikapcsolunk minden MGSE bővítményt, láthatjuk, hogy hogyan festene a natúr Gnome Shell:

Mint látható, az MGSE nélküli Gnome Shellből hiányzik az alsó panel, így a menü és az ablaklista is, más a témája,  találunk fent egy plusz ikont, mely az akadálymentesítési beállításokat tartalmazza, a saját menüből pedig hiányzik a Leállítás opció (csak akkor jelenik meg, ha lenyomjuk az Alt gombot). Ezenkívül az áttekintő nézet is eltér kissé a Mintes alapértelmezettől.

Ezeket a különbségeket mind-mind a bővítmények okozzák, melyeket egyenként ki-be kapcsolhatunk, így a két felület elemeit kedvünkre kombinálhatjuk. A Gnome Shell bővítmények száma folyamatosan nő, így a netről letöltve további bővítményeket telepíthetünk. A letöltést követően csak a “Shell bővítmények telepítése” gombra kell kattintanunk, majd kiválasztani a telepítendő bővítményt.

Egy-egy módosítás érvénybe lépéséhez újra kell tölteni a Gnome Shellt. Ezt a legkíméletesebb módon (kijelentkezés és az éppen futó alkalmazások bezárása nélkül) a már említett Futtatás menü segítségével tehetjük meg: parancsként egyszerűen egy “r” betűt írjunk be, majd nyomjuk meg az Entert.

Most pedig, hogy már kiismerjük magunkat az asztali környezetben, ideje megnéznünk, hogy milyen hasznos alkalmazások állnak rendelkezésünkre frissen telepített (vagy live) rendszerünkön.

Vissza a kezdőoldalra

A MATE környezet, mint arról már szó esett, a hagyományos Gnome 2 folytatásaként jött létre. Célja, hogy minél inkább hasonlítson a megszokott Gnome-ra, így nagyjából ugyanolyan kinézetet és beállításokat találhatunk benne. Aki nem ismerte a Gnome 2-t, annak ez is újdonság, tekintsük tehát át röviden a MATE asztali környezet jellemzőit.

A bejelentkezési képernyőn a nevünk melletti fogaskerékre kattintva választhatjuk ki a MATE-et, bejelentkezés után pedig ilyen asztal fogad bennünket:

A MATE a hagyományos megközelítésnek megfelelően egy (alsó) panelt tartalmaz, melyen a Menü, az ablaklista, a dátum és az állapotjelző ikonok helyezkednek el. A panel tulajdonságait, elhelyezkedését, a rajta megjelenített elemeket beállításokkal módosíthatjuk.

MintMenü

A MATE-ben a megszokott MintMenü-t használhatjuk, ami a Gnome Shellben találhatóval ellentétben teljes funkcionalitással és magyarítással rendelkezik:

A Menü bal oldalán a Helyeket és Rendszerelemeket találjuk, ezek tartalma – sok más dologgal együtt – a Menü beállításainál testreszabható. A középső oszlopban itt is a kategóriákba rendezett alkalmazásokat találjuk, az alsó sávban pedig kereshetünk az alkalmazások és beállítások között. A fenti Kedvencek feliratra kattintva a kedvencek listája jeleníthető meg.

Vezérlőközpont

Külön figyelmet érdemel a Menüben a “Rendszer” kategóriában található Vezérlőközpont, ahol a különböző beállításokat egy helyen, csoportosítva találhatjuk meg:

Két fontos beállítást emelnék itt ki:

• A laptopokon használt touchpad (értintőtábla) alapértelmezetten nem engedélyezett, ezért csak a görgetés és a jobb klikk működik, a bal klikk nem. Mikor először szembesültem ezzel (még Gnome 2-nél), azt hittem, hogy lefagyott a rendszer, mivel semmilyen kattintásra nem reagált. Később kiderült, mindössze az egérbeállításokat kell megváltoztatni. Ehhez szükségünk lesz egy USB-s egérre, amivel meg tudjuk nyitni a Vezérlőközpontot, és a Hardver kategóriában található Egérbeállításokra kattintunk. A harmadik, “Érintőtábla” fülön tegyünk egy pipát az “Egérkattintások engedélyezése érintőtáblával” opció mellé.
• Másik probléma a betűk megjelenítésével adódik. Bár ez ízlés dolga, szerintem az alapértelmezett megjelenítési beállítások túl vékony, éles körvonalú betűket eredményeznek (lásd legfelső kép). Ha változtatni szeretnénk ezen, válasszuk a Vezérlőközpont “Személyes” csoportjának “Megjelenés” opcióját. Kattintsunk a “Betűkészletek” fülön a “Részletek” gombra, és a megnyíló beállításoknál állítsuk a “Simítást” “Képponton belülire”, a “Hintingnél” pedig az “Enyhét” válasszuk. Ez a két alsó képen látható, véleményem szerint sokkal kellemesebb megjelenítést eredményezi.

További funkciók

A Gnome Shellhez hasonlóan MATE-ben is az Alt + Tab billentyűkombinációval válthatunk a futó alkalmazások között, és az Alt + F2 kombinációval hívhatjuk elő az “Alkalmazás futtatása” párbeszédablakot. A Gnome Shell-lel ellentétben itt automatikus kiegészítési javaslatokat is kapunk.

A MATE-en is rendelkezésünkre állnak ún. munkaterületek. A munkaterület virtuális asztalt jelent: alkalmazásainkat több külön asztalon nyithatjuk meg, ami megkönnyíti az áttekintést. A munkaterületek között a Ctrl + Alt + jobb/bal nyíl billentyűkombinációval válthatunk. Az ablakok a munkaterületek között a Shift + Ctrl + Alt + jobb/bal nyíl billentyűkombinációval mozgathatók. A MATE-ben a munkaterületek száma állandó, azt – sok más dologhoz hasonlóan – a Konfigurációszerkesztőben állíthatjuk be:

Compiz

A Compiz talán a legismertebb linuxos alkalmazás, mely számtalan asztali effektet kínál. Sajnos a Gnome 3-mal már nem kompatibilis, így a Gnome Shellt használóknak le kell mondaniuk róla. Továbbra is használhatjuk azonban a MATE-en! Ehhez nem kell mást tennünk, mint ezt az útmutatót követni.

A Gnome Shellhez hasonlóan a Compiz is hardveres gyorsítást igényel, így régi videókártyákkal és zárt illesztőprogram használata nélkül nem minden esetben működik.

A Compiz beállításkezelőjét a menüből érhetjük el.

Jól látható, hogy a Compizzal igen sok beállítási lehetőségünk van, ha mindet végig akarnánk venni, egy egész fejezetet szentelhetnénk a témának. Élvezetesebb azonban, ha magunk nézegetjük és próbálgatjuk őket, hiszen nem okozhatunk vele semmilyen komoly gondot. A Compizzal kapcsolatosan az interneten (Youtube-on) is rengeteg bemutató videót találunk.

Ha végeztünk az asztali környezetek megismerésével, tekintsük át a rendelkezésünkre álló alkalmazásokat.

Vissza a kezdőoldalra

A Linux Mint nem csak a szigorúan vett operációs rendszert, hanem számos felhasználói alkalmazást is tartalmaz. Ezeket a live környezetben és a telepített verzióban is rögtön használhatjuk. Akárcsak a Linux Mint, ezek az alkalmazások is ingyenesen és legálisan használható, nyílt forráskódú, többnyire GPL licenc alá eső szoftverek.

Bár könnyedén telepíthetünk további alkalmazásokat, az alapigények kiszolgálására valószínűleg elegendők lesznek ezek a készen kapott, a rendszernek eleve részét képező alkalmazások.

Lássuk, melyik tevékenységre milyen programot találunk a live környezetben vagy frissen telepített rendszerünkön.

Fájlkezelő: Nautilus

A Nautilus fájlkezelő tulajdonképpen a Gnome asztali környezet része, és a fájlkezelőktől megszokott funkciókkal bír: segítségével különböző nézetekben böngészhetjük, mozgathatjuk, módosíthatjuk adatainkat.

Tömörített fájlok: Archívumkezelő

A zip, rar fájlokat és számos más tömörített formátumot meg tudunk nyitni, köszönhetően az alapértelmezett archívumkezelő alkalmazásnak:

Böngésző: Firefox

A Firefoxot azt hiszem, senkinek nem kell bemutatnunk. A benne található keresőmotorokról viszont érdemes néhány szót ejteni. A Linux Mint bevétele egy részéhez úgy jut, hogy megállapodik a keresőkkel a Mint felhasználók keresései által generált jövedelem megosztásáról. A Linux Mintben alapértelmezetten azok a keresők érhetők el, akikkel eddig sikerült megállapodásra jutni. A legfőbb keresőmotor a DuckDuckGo, amin keresztül a többi fontosabb kereső szolgáltatásait is lehet használni. Ha olyan keresőt szeretnénk beállítani, ami nem szerepel a listában, a következőképpen tudjuk megtenni:

Kattintsunk a kereső mezőben a kis nyílra, majd válasszuk a “Manage search engines” lehetőséget. A következő ablak nyílik meg:

Itt kattintsunk a “Get more search engines…” linkre, és a megnyíló internetes oldalon görgessünk le a lap aljáig. Kattintsunk ott a használni kívánt keresőmotor ikonjára – ezután látszólag semmi nem történik. Kattintsunk ismét a keresőmezőben található kis nyílra a keresőmotorok listájáért. Ha pl. a Google-t választottuk hozzáadásra, most látunk egy “Add Google” opciót. Ha erre rákattintunk, a Google felkerül a listára, és alapértelmezett keresővé válik.

Irodai alkalmazások: LibreOffice

A LibreOffice egy nyílt forráskódú, Windowson is használható irodai alkalmazáscsomag, mely a Microsoft Office alternatívájaként szolgál. Alapértelmezett formátumai az ún. nyílt dokumentumformátumok (ODF), de a Microsoft fájltípusait is tudja kezelni. A két alkalmazás közti kompatibilitás nem száz százalékos, de ez egyszerűbb dokumentumok esetén nem okoz gondot. Bonyolultabb dokumentumokból, ha biztosra akarjuk venni, hogy másoknál is megfelelően jelennek majd meg, LibreOffice-ban egy kattintással készíthetünk PDF-et (lásd bekeretezett ikon).

Az MS Office-hoz hasonlóan a LibreOffice is több alkalmazásból  áll, melyek közül a következők a legfontosabbak:

• Szövegszerkesztő: LibreOffice Writer
• Táblázatkezelő: LibreOffice Calc
• Bemutató-készítő: LibreOffice Impress

PDF olvasás: Evince Dokumentummegjelenítő

PDF fájlokat is minden további nélkül meg tudunk nyitni az alapértelmezett Evince Dokumentummegjelenítő alkalmazással. Több opció közül választhatjuk ki, hogy a bal oldali sávban mit szeretnénk látni, pl. a tartalomjegyzéket vagy az oldalak előnézetét.

Képszerkesztés: GIMP azaz a GNU Képszerkesztő

A GIMP egy igen funkciógazdag, majdhogynem a Photoshophoz mérhető képességekkel rendelkező képszerkesztő program, mely ingyenes, nyílt forráskódú és előre telepített a Linux Mint rendszereken. Mivel ez egy elég komplex program, beletelhet egy kis időbe a megtanulása, de megéri, hiszen gyakorlatilag minden felhasználói szintű és a legtöbb professzionális igény kielégítésére is képes.

Jó, ha tudjuk, hogy a GNU projekt, melynek a GIMP-et köszönhetjük, rengeteg más szoftverrel is hozzájárult a rendszerünk működéséhez, ezért szokás a (leegyszerűsítetten) a Linux kernelből és a GNU eszközökből álló Linux disztribúciókat GNU/Linuxnak is nevezni.

Zene- és videólejátszás: Banshee, Médialejátszó és VLC

A Linux Minten az összes elterjedt zene- és videóformátum lejátszásához szükséges kodek előre telepítve van.

Az alapértelmezett zenelejátszó a Banshee:

Mint láthatjuk, ez egy viszonylag összetett zenelejátszó, ami a felső panellal is integrálva van. Az alkalmazás a szokásostól eltérően az ablak bezárásának hatására nem lép ki, a zenelejátszás folytatódik, és a panelen található hangjegy ikonra kattintva irányítható.

Ha valami egyszerűbbet akarunk, az eleve telepített lejátszók közül is van még választásunk. A Médialejátszó a videófájlok alapértelmezett lejátszója, de zenelejátszásra is alkalmas:

Telepítve van továbbá az alaprendszeren az ismert, zene- és videólejátszásra is használható VLC Player is.

Torrent kliens: Transmission

A torrent kliensek közül Linuxon a legelterjedtebb, és a Linux Mintben is alapértelmezett alkalmazás a Transmission:

CD és DVD írás: Brasero

Az alapértelmezett alkalmazások közül a Brasero támogatja különböző formátumú CD-k és DVD-k írását. Az alkalmazás rendelkezik az ilyen programoktól megszokott funckiókkal:

Üzenetküldés: Pidgin

Az azonnali üzenetküldő programok közül a Linux Mint 12-n a Pidgin az alapértelmezett. A magát univerzális chat kliensnek nevező alkalmazás számos protokollt ismer, többek között MSN, Yahoo, GTalk, IRC beszélgetésekre használható.

További alkalmazások, rendszereszközök:

A fent felsoroltakon kívül még számos kisebb alkalmazást és eszközt találhatunk, ha átböngésszük a menüt. Így pl. rendelkezésünkre áll számológép, karaktertábla, particionáló eszköz, jegyzetfüzet. Ezen alkalmazások egy része az asztali környezethez tartozik, így a kínálat kissé eltérő attól függően, hogy MATE-et vagy Gnome-ot használunk.

Következő lépésben megnézzük, mit tehetünk, ha a bemutatottakon túl további alkalmazásokat szeretnénk telepíteni.

Vissza a kezdőoldalra

Mint láttuk, a Linux Mint eleve számos alkalmazást nyújt nekünk, ám előbb-utóbb igényünk lesz arra, hogy saját magunk is telepítsünk szoftvert. Ezen az oldalon azt tekintjük át, hogy hogyan tudunk a Linux Minttel alkalmazásokat telepíteni és hogyan tarthatjuk a rendszerünket naprakészen. Megemlítünk néhány olyan alkalmazást is, ami nincs alapértelmezetten telepítve, de általános érdeklődésre tarthat számot.

Csomagkezelés

Linuxon a szoftverkezelés a Windowson megszokottól gyökeresen eltérően történik. A hivatalos felhasználói kézikönyvben ez a témakör részletes ismertetésre kerül, így itt most csak a mindennapi szoftverkezeléshez szükséges információkra szorítkozunk.

A legfontosabb linuxos jellegzetesség az ún. csomagkezelés, azaz, hogy a szoftverek ún. csomagokba vannak rendezve. Egy-egy csomag tartalmaz valamilyen szoftvert és azokat az információkat, amelyek alapján a szoftver kezelését – telepítését, beállítását, számon tartását, eltávolítását – a csomagkezelő rendszer végzi. A csomagkezelő rendszer felelős a csomaginformációk és maguk a csomagok letöltéséért is, ennél a feladatnál pedig az ún. szoftverforrásokat veszi figyelembe.

A szoftvercsomagokat általában az adott disztribúció készíti és tartja karban, illetve kínálja letöltésre saját szerverein, ún. tárolókon keresztül. A szoftverforrások ezen tárolók listáját jelentik. Mivel a Linux Mint az Ubuntun alapul, a szoftverforrások között az ubuntus tárolók szerepelnek, valamint egy Linux Mintes tároló, mely a Mint-specifikus alkalmazásokat tartalmazza.

Mindez azt jelenti, hogy amikor szoftvert akarunk telepíteni, a csomagot a csomagkezelő segítségével, a disztribúció szervereiről töltjük le, nem pedig böngészővel, közvetlenül az internetről. Ez még akkor is így van, ha a szoftvert egy jól ismert gyártó, pl. az Adobe gyártja, aki honlapján elérhetővé teszi a program Linuxos verzióját. A disztribúción keresztül való letöltés sok biztonsági és kompatibilitási problémát kiszűr, így amikor csak lehetőség van rá, erősen ajánlott. A Linux Mint által használt tárolókban több, mint 30000 csomag áll rendelkezésre, így a legtöbb linuxos alkalmazáshoz találni fogunk csomagot.

Szoftvertelepítés és -eltávolítás

Most, hogy tisztáztuk, hogy a csomagokat a csomagkezelő segítségével kezeljük, nézzük meg, hogyan néz ez ki a gyakorlatban. A csomagokat a háttérben mindig ugyanaz az APT nevű rendszer kezeli, ezért a következő alkalmazások közül egyszerre csak egy lehet nyitva (csak egy használhatja az APT-ot). A szoftverkezelési műveletekhez biztonsági okokból meg kell adnunk a jelszavunkat.

A Synaptic csomagkezelő egy sok Linux disztribúció által használt, komplex grafikus alkalmazás, melynek segítségével:

• nevük és leírásuk alapján kereshetünk a csomagok között;
• eredetük, funkciójuk szerint szűrhetjük őket;
• megnézhetjük jellemzőiket és állapotukat;
• telepíthetjük, újratelepíthetjük és eltávolíthatjuk őket.

A Synaptic-kal való csomagtelepítést az Opera telepítésén és eltávolításán keresztül, ebben a videóban mutatjuk be. A videó Windowson való lejátszásához 4-es vagy annál újabb Firefox vagy a VLC legújabb verziója szükséges, mely innen tölthető le.

A Szoftverkezelő a Linux Mint által fejlesztett alkalmazás, amelyben az elérhető szoftvereket a kezdőoldalon funkció szerinti csoportosításban láthatjuk. Külön kategóriát alkotnak a legnépszerűbb alkalmazások. A jobb felső sarokban található keresőmező segítségéveI itt is kereshetünk a csomagnevek és leírások között. A kiválasztott alkalmazásra kattintva annak “adatlapja” jelenik meg, melyen az alkalmazás (angol nyelvű) leírása, képernyőkép és felhasználói vélemények találhatók. Ezen az oldalon keresztül van lehetőségünk az alkalmazás telepítésére vagy eltávolítására is.

Ebben a videóban a Szoftvertelepítőt használjuk a Chromium böngésző telepítésére és eltávolítására.

PPA-k használata

A PPA (Personal Package Archive, személyes csomagtároló) ubuntus találmány, egy nem hivatalos tároló, melyet a szoftverforrások közé felvéve a csomagkezelő rendszeren keresztül tölthetünk le és telepíthetünk a hivatalos tárolókon kívüli szoftvert. Mivel bárki készíthet PPA-t, a PPA-kból származó csomagok biztonsági szempontból kevésbé jók, mint a disztribúció által nyújtottak, de a PPA-k használata még mindig jobb, mint a programok közvetlenül az internetről való letöltése. PPA-kat sokan készítenek,  így használatuk igen elterjedt.

Mielőtt használni tudnánk egy PPA-t, a PPA címét a szoftverforrások listájához kell adnunk. Egy PPA címe például így nézhet ki: ppa:debfx/virtualbox (Ez a Virtualbox PPA-ja). A hozzáadáshoz nyissuk meg a “Szoftverforrások” párbeszédablakot a Szoftverkezelő → Szerkesztés → Szoftverforrások vagy a Synaptic → Beállítások → Tárolók menüpontokon keresztül, és váltsunk az “Egyéb szoftver” fülre.  Kattintsunk a “Hozzáadásra”, írjuk be a PPA címét, majd kattintsunk a “Forrás hozzáadására”.

Hogy lássuk az új szoftvereket, frissítenünk kell a csomaglistát. Synapticban ezt a bal felső sarokban található “Frissítés” gombbal tehetjük meg. A frissítés után a megszokott módon kereshetünk rá a PPA-ból telepítendő csomagra.

A frissítés során elképzelhető, hogy ezzel a hibaüzenettel találkozunk:

Ezt azt jelenti, hogy a PPA nyilvános kulcsát nem vettük fel a PPA hozzáadásával. A hibaüzenet nem jelent komoly problémát, de elkerülhető, ha a PPA-t nem a “Szoftverforrásokon”, hanem a terminálon keresztül, a sudo add-apt-repository ppa:ppa/címe paranccsal, esetünkben tehát így vesszük fel:

$ sudo add-apt-repository ppa:debfx/virtualbox

Ebben az esetben is megjelenhet viszont az alábbi hibaüzenet, mielőtt a PPA-ból származó szoftvert ténylegesen telepítenénk. Ha megbízunk a PPA-ban, nyugodtan kattintsunk a “Kijelölés” gombra, és a szoftver fel fog települni.

Melyek azok a helyzetek, amikor mégiscsak a netről töltjük le a csomagokat?

Ha egy program nem érhető el a disztribúció tárolójában, és PPA-ból sem, de a gyártó honlapján letölthető a Linuxra készített verzió, letöltjük a linuxos csomagot.

Ejtsünk itt gyorsan pár szót a csomagformátumokról. Két széles körben használt linuxos csomagformátum van: az rpm és a deb. A deb fájlok a Debian csomagokat jelölik, és mivel a Linux Mint az Ubuntun alapul, ami pedig a Debianon, Linux Minten deb csomagokat használunk.

A honlapokon általában három formátumban tölthetjük le a programokat: .deb, .rpm, .tar.gz. Töltsük le a .deb fájlt, majd a fájlra duplán kattintva megnyílik a GDebi csomagkezelő, mely elvégzi a csomag telepítését és beállítását. A csomag ezután a Synaptic-on keresztül is látható, kezelhető és eltávolítható lesz.

Az rpm fájl a Linux disztribúciók egy másik nagy családjában használt formátum. Van olyan szoftver, mely lehetővé teszi a fájl deb-bé konvertálását (ez az alien), de erre most nem térünk ki, mivel ilyesmire igen ritkán van szükség (velem még soha nem fordult elő). A tar.gz pedig egy tömörített fájl, amely az esetek többségében a szoftver forráskódját tartalmazza. A forráskódból először le kell fordítani a szoftvert, majd az így kapott ún. binárist közvetlenül vagy csomagként telepíteni. A forrásból fordítás a Linux Mint felhasználók körében ritkán alkalmazott és még ritkábban szükséges tevékenység, így nem képezi az útmutató tárgyát.

A rendszer frissítése

A felsorolt módszerekkel minden valószínűség szerint az összes kívánt alkalmazást telepíteni tudtuk. Egyetlen feladatunk maradt: a rendszer naprakészen tartása. Linuxon ez rendkívül egyszerűen működik: a csomagkezelő rendszer a szoftverfrissítéseket is kezeli, és ez a szolgáltatás nem csak az alapértelmezett, hanem az általunk telepített szoftverekre is kiterjed. Nekünk ehhez mindössze annyit kell tennünk, hogy időközönként elvégezzük a frissítést.

A Linux Mint által készített Frissítéskezelő a frissítéseket biztonságosság szerint egytől ötös skálán osztályozza, és alapértelmezett esetben csak az 1-es, 2-es és 3-as szintű (kevésbé kockázatos) szoftverfrissítéseket mutatja és jelöli ki. A 4-es és 5-ös szintbe az aszali környezettel, az illesztőprogramokkal és a kernellel kapcsolatos frissítések tartoznak. Mivel a Linux Mint kiadások kb. fél évente követik egymást, nem gond, ha egy-egy kiadáson belül ezek a komponensek változatlanok maradnak.

A rendszer telepítése után rögtön végezzünk egy szoftverfrissítést, hogy a csomagjainkat a telepítő megjelentekori állapotukról a jelenlegire frissítjük. Amennyiben a frissítés során valamelyik konfigurációs fájl cseréjéről kérdeznek minket, mindig mondjunk igent a cserére.

A továbbiakban a felső panelen található pajzs alakú ikon tájékoztat minket arról, hogy van-e valamilyen telepítendő frissítés. Amennyiben az ikonon zöld pipát látunk, minden naprakész, ha pedig kék “i” betűt, frissítések várakoznak. Linuxon a frissítések után a számítógépet szinte soha nem kell újraindítanunk.

Egyéb alkalmazások

Most, hogy tudjuk, miként telepítsünk alkalmazásokat, felsorolunk néhány olyan szoftvert, mely nem része az alaprendszernek, de valamilyen okból éreklődésre tarthat számot. Nincs lehetőségünk ezeket az alkalmazásokat részletekbe menően bemutatni, mindössze ötleteket szeretnénk adni. Az alkalmazásoknál a nevük után zárójelben minden esetben megjelöljük a telepítendő csomagokat.

Böngészők: Amint a videókban látni lehetett, az ismert böngészők közül a Firefoxon kívül telepíthetjük még az Operát (opera) és a Chromiumot (chromium-browser). Ez utóbbi szinte azonos a Google Chrome-mal.

VirtualBox: A VirtualBox (virtualbox) segítségével virtuális gépeket hozhatunk létre, melyekre vendég operációs rendszereket telepíthetünk. A vendég rendszerek a gazdagép erőforrásait használják, emiatt lassabbak, mint a valódi gépek, de jól jöhetnek, ha egy-egy operációs rendszert tesztelése vagy ritka használata miatt nem szeretnénk a merevlemezre telepíteni. A vendég operációs rendszert alkalmazásként futtatjuk, és saját alkalmazásokat telepíthetünk rá.

Wine: A Wine (wine vagy wine3) a Windowsra készült programok Linux alatti futtatását teszi lehetővé egy ún. kompatibilitási réteg létrehozásával. A Wine főként játékok és néhány népszerű, de Linuxra nem elérhető program futtatására használható, de elméletileg bármilyen exe fájlt megnyithatunk vele. A gyakorlatban nem minden program működik jól a Wine-nal, valamelyik pedig el sem indul. A Wine adatbázisában láthatjuk, hogy mely programok milyen értékelést kapnak. A Wine telepítéséről itt és itt találhatunk további információkat. A wine3 nevű csomag a Wine újabb, de még béta verzióját telepíti.

Online tárhely és fájlszinkronizáció: A Dropbox (dropbox) és az UbuntuOne (ubuntuone-client és ubuntuone-control-panel) egyaránt olyan szoftverek és szolgáltatások, amiknek használatával 2GB ingyenes online tárhelyhez jutunk. Azon a gépen, ahol telepítjük a Dropboxot vagy az UbuntuOne-t, létrejön egy helyi könyvtár, és az ebbe helyezett fájlok az online tárgyhelyre automatikusan feltöltődnek, interneten keresztül is elérhetők lesznek, más, a felhasználói fiókunkhoz kapcsolt gépeken pedig automatikusan letöltődnek. Mindkét szolgáltatás lehetővé teszi a tartalmak megosztását is, valamint díjfizetés ellenében bővíthető a tárhely. A Dropbox telepítéséről részletesebben itt olvashatunk. A két alkalmazás egyazon gépen is használható.

Vírusirtó: Linuxon nagyon ritkák a vírusfertőzések, így nem szükséges, hogy folyamatosan fusson valamilyen antivírus program. A vírusok többsége Windowsra íródott, így azon túl, hogy nem tud észrevétlenül települni a gépünkre, egyébként sem tudna kárt tenni a rendszerünkben. Ha nekünk nem is okoznak tehát gondot a vírusok, az általunk letöltött fájlok között akadhat fertőzött. Legtöbben, akik antivírus programot használnak Linuxon, azért teszik, hogy az általuk továbbküldött fájlokat ellenőrizzék vele. Erre a célra telepíthetjük pl. a Clamav nevű vírusirtót (clamav és clamavtk), melyet majd “Vírusirtó” néven találhatunk meg az alkalmazások között. Segítségével könnyedén ellenőrizhetjük fájlok, könyvtárak fertőzésmentességét.

Boinc: Szeretnék még néhány szót ejteni a Boinc-ról, mely egy elosztott számításokat lehetővé tevő szoftver. Az elosztott számítás azt jelenti, hogy egy nagy számításigényű feladatot sok gép között szétosztanak, amik aztán együttesen könnyen és gyorsan elvégzik a feladatot. Ezt a módszert számos kutatás kihasználja, többek között erre a technológiára épül a betegségekkel, környezeti problémákkal foglalkozó Word Community Grid, és a földön kívüli életet kutató SETI@home projekt is.

Ha a Boinc kliensét telepítjük, csatlakozhatunk valamelyik projekthez, ezután a szoftver fogadja az adott projekt feladatait, számítógépünk felesleges processzoridejét használja a számítások elvégzésére, majd visszaküldi az eredményeket. Mindez automatikusan történik, ha nem akarjuk, nem kell figyelemmel követnünk. A Boinc futásának nincs észrevehető hatása a számítógép teljesítményére, ugyanakkor nagy segítségére lehetünk vele ezeknek a fontos kutatásoknak.

Egyebek: Azok közül az alkalmazások közül, melyeket nem kell bemutatni, telepíthető például a Google Earth (googleearth), a Skype (skype), a Picasa (picasa), valamint a Minitube (minitube) linuxos verziója. Képnézegető alkalmazásként az F-Spotot  (f-spot) vagy a Mirage-t (mirage) tudom ajánlani.

Ha minden igaz, mostmár az összes fontos alkalmazás fent van a gépünkön, amire mindennapi igényekkel rendelkező felhasználóként szükségünk lehet. Nincs más dolgunk, mint használni és naprakészen tartani a rendszert. Ha azonban több részlet érdekel minket, vagy valamilyen problémával szembesülünk, érdemes elolvasnunk az alapszintű problémamegoldásról szóló fejezetet is.

Vissza a kezdőoldalra

Bármennyire is törekszik a Linux Mint a stabilitásra és felhasználóbarát működésre, egy operációs rendszer komplex dolog. Előbb-utóbb elkerülhetetül kerülünk olyan helyzetbe, amikor valamilyen problémát kell megoldanunk, vagy valamilyen kérdésnek kell utánajárnunk. Ehhez szeretnénk ebben a fejezetben néhány tippet adni. Remélhetőleg ritkán kell majd alkalmaznunk az itt leírtakat, de az oldal elolvasásával szerzett információk növelhetik a biztonságérzetünket, és a rendszer működésére való rálátásunkat.

A probléma átgondolása

Ha gondunk akad, első körben érdemes nyugodtan átgondolni, hogy milyen lépések vezettek a problémához, vissza tudjuk-e fordítani azokat, mit mondanak a hibaüzenetek, találkoztunk-e már hasonlóval. A problémát higgadtan, tárgyilagosan szemlélve sokkal könnyebb megtalálni a megoldást, mintha kétségbe esünk.

Internetes megoldáskeresés

Ha magunktól nem jut eszünkbe semmi, és ismerősünk sincs, akihez tanácsért fordulhatnánk, érdemes szétnézni az interneten. Bár ez kicsit közhelyes, valóban rengeteg információ található a keresők segítségével, és viszonylag valószínűtlen, hogy egy bizonyos problémával mi találkozzunk elsőként.

• Mit, hol keressünk?
• Honnan tudjuk megállapítani, hogy mi releváns a mi rendszerünkre nézve?
• Hogyan tudjuk értelmezni a talált információt vagy megoldást?

Mit, hol keressünk?

Leginkább az ismert keresőmotorokat érdemes használnunk, mert ezek gyakran jobban működnek, mint az egyes oldalak keresői. A keresendő kifejezésre nincs tuti recept, de legesélyesebbek akkor vagyunk, ha a konkrét hibaüzenetre, akár idézőjelekkel keresünk. Ha erre túl sok, vagy nem releváns találatot kapunk, érdemes kiegészíteni azt a disztribúciónk, asztali környezetünk vagy az érintett alkalmazás nevével, esetleg verziószámával.

Honnan tudjuk megállapítani, hogy mi releváns a mi rendszerünkre nézve?

Ahhoz, hogy eldöntsük, releváns-e a talált információ, a probléma típusától függően különböző dolgokkal kell tisztában lennünk:

• Ha valamely programmal van problémánk, a program pontos neve és verziószáma szükséges (a verziószámot leginkább a csomagkezelő segítségével érdemes meghatároznunk, a disztribúciók ugyanis bizonyos csomagokat sokszor eltérően jelölnek, így a teljes verziószám a disztribúcióról is hordozhat információt).
• Ha az asztali környezetről van szó, annak neve és pontos verziója kell, és a disztribúció neve és verziója is fontos lehet.
• Hardveres problémák esetén a problémás hardver pontos típusára, a kernel verziójára (Linux Mint 12-nél Linux 3.0.0), valamint a disztribúció adataira van szükségünk.
• Vegyük figyelembe és használjuk ki, hogy a Linux Mint Ubuntu alapú disztribúció, egész pontosan a Linux Mint 12-es (Lisa) verziója alapul az Ubuntu 11.10-es (Natty) verzióján. Az Ubunturól több dokumentáció érhető el mind magyarul, mind angolul, és ezek többsége a Linux Mintre is érvényes. Az egyetlen, problémamegoldás szempontjából lényeges különbség a két disztribúció között az asztali környezet. Az Ubuntu a Unity-nek nevezett környezetet használja, így az ezzel kapcsolatos információknak nem tudjuk hasznát venni. Ha egy problémával kapcsolatban csak egy másik disztribúcióhoz, vagy verzióhoz kötődően találunk megoldási javaslatot, attól még egy próbát megér, lehet, hogy működik.

Mit tegyünk, ha nem találtunk megoldást?

• Pontos hibaüzenet és/vagy a probléma tünetei
• A Linux Mint melyik verzióját használjuk (esetünkben Linux Mint 12 Gnome)?
• Melyik program melyik verziójával van problémánk?
• A problémás hardver pontos típusa
• A problémához vezető lépések és a kijavítására eddig tett kísérletek

“Napló” vezetése

Hasznos gyakorlat, ha minden fontosabb változtatást, amit a rendszeren végzünk, feljegyzünk magunknak. Amikor tesszük, minden egyértelműnek tűnik, de nem is hisszük, milyen gyorsan bele lehet zavarodni abba, hogy mit is, hogyan is csináltunk.
Ez nem csak a problémák megoldásában segít, de egy esetleges újratelepítés esetén is hasznos forrás lehet számunkra, hiszen rögtön tudjuk, milyen programokat kell utólag telepítenünk, milyen módosításokkal szabtuk testre a rendszert, és ha egy olyan problémával találkoznánk, amit már egyszer megoldottunk, azonnal megtaláljuk a megoldást.

Most pedig tekintsük át azokat a legfontosabb gyakorlati ismereteket, melyek a problémamegoldás során hasznunkra válhatnak.

Terminál használata

A Linuxról sokaknak rögtön a parancssor – Terminál – használata jut eszébe. A Linux Mint, mint a legfelhasználóbarátabb Linux disztribúció, igyekszik a terminál kötelező használatát a minimumra csökkenteni. Ezt elég sikeresen teszi, hiszen az egész ismertető során egyszer sem kellett parancsokhoz folyamodnunk. A Linux Mint kézikönyv is hangsúlyozza ugyanakkor, hogy a terminálra nem mint szükséges rosszra, hanem mint egy erőteljes segédeszközre kell tekintenünk. A Linux parancsokat nem kell fejből tudnunk, de nagyon jól jön, ha néhányukkal és a terminál általános használatával megismerkedünk. A terminál ugyanis a problémák diagnosztizálásának és megoldásának nagyon fontos eszköze lehet.

Az útmutatókban és fórumokon a megoldásokat gyakran akkor is parancsokkal írják le, ha az nem feltétlenül lenne szükséges. Ennek több oka van:

• A grafikus felületen a megfelelő opcióhoz való navigálás a segítő számára általában hosszabb, bonyolultabb feladat, és aki jól kiigazodik a terminál használatában, annak átláthatóbb, egyszerűbb a “kód”, mint a szöveges leírás.
• A grafikus felülettől független problémák megoldásához asztali környezetenként más-más opciókon keresztül lehet eljutni. A segítséget nyújtó sok esetben nem tudja, milyen asztali környezetet használsz, vagy ő maga nem használta soha. A parancsok ilyen esetben praktikusabbak, hiszen függetlenek az asztali környezettől.
• A parancsok a nyelvtől is függetlenek. Különösen jól jön ez akkor, ha nem találunk magyar nyelvű megoldást, így ugyanis az angol útmutatóban talált parancsokat ugyanúgy használhatjuk a lokalizált rendszerünkön is.

A leírásokban általában csak megadják a parancsokat, és feltételezik, hogy tudod, hogyan kell őket végrehajtani. Az oldal elolvasása után ez a feltételezés remélhetőleg jogos lesz

Először is nyissunk egy terminált! A Terminál az alkalmazások “Kellékek” kategóriájában található, ezenkívül, a menübe vagy az áttekintő nézet keresőjébe való beírással, továbbá a Ctrl + Alt + T billentyűkombinációval is elérhető.

A megnyíló ablakban az ún. promptot látjuk ($ végződéssel), és utána írhatjuk be a parancsokat. Nagyon fontos szem előtt tartani, hogy a Linux – a Windowszal ellentétben – különbséget tesz a kis- és nagybetűk között. Erre mindig figyeljünk oda!

A man parancs

A biztonság kedvéért, mielőtt egy parancsot végrehajtunk, jobb ha utánanézünk, hogy nagyjából mire is való. Nem szokott előfordulni, hogy valaki ártó szándékkal javasol egy parancsot, de ha mégis, a végrehajtásának a következményeit általában nem tudjuk visszafordítani. Ha nem vagyunk benne biztosak, hogy a parancs mit jelent, nézzünk utána a neten vagy a man parancs használatával. Ehhez a prompt után a következőt írjuk (ha van “$” jel a parancsok előtt, az a promptot jelzi, ezt nem kell beírnunk):

$ man parancs_neve

A megnyíló manual oldalon a parancs részletes dokumentációja található. Nem gond, ha nem érted a részleteket, az oldal tetején található rövid leírásból már általában kideríthető, hogy mire való az adott parancs. A man oldalat a “q” betű megnyomásával hagyhatjuk el.

Másolás, beillesztés

A parancsok egyes esetekben elég hosszúk is lehetnek, mint azt az alábbi képen látjuk (ez az egész egy parancs!).

Szerencsére a látott parancsokat nem kell kézzel beírnunk, ugyanis a másolás és beillesztés a terminál ablakban is működik. Az esetleges gépelési hibák kivédése érdekében is érdemes a másolást és beillesztést alkalmazni. A grafikus környezetben használt Ctrl + C (másolás) és Ctrl + V (beillesztés) parancsokat valószínűleg mindenki ismeri, a parancssoros környezetben viszont a Ctrl + C billentyűkombináció a parancs végrehajtásának megszakítását jelenti. A másolás és beillesztés a Ctrl + Shift + C és Ctrl + Shift + V billentyűkkel történik.

Ha tehát valahol látsz egy hasznos parancsot, Ctrl + C-vel másolhatod, majd Ctrl + Shift + V-vel illesztheted a terminálba. Hasonlóképpen, a terminálban kapott információkat Ctrl + Shift + C-vel másoljuk, és a megszokott módon, Ctrl + V-vel illeszthetjük egy dokumentumba.

sudo

A sudo előtagot a parancs elé illesztve az adott parancsot rendszergazdai jogokkal hajthatjuk végre. Alapesetben normál felhasználókként használjuk a gépünket, ami azt jelenti, hogy a jogosultságunk szinte csak a home könyvtárunk módosítására terjed ki. A fájlrendszer más tartományaiban lévő fájlok módosításhoz, szoftvertelepítéshez és bizonyos programok végrehajtásához nincs jogunk. Ez biztonsági szempontból nagyon jó, ám előfordulhat, hogy valamiért mégis szükségünk lenne rá. Erre megoldás a sudo, mely lehetővé teszi, hogy az adott parancs végrehajtásának erejéig root (rendszergazdai) jogosultságot szerezzünk. Ehhez a sudo-val kezdődő parancsok kiadása után meg kell adnunk a jelszavunkat. Amikor a jelszót gépeljük, nem látszanak a beírt karakterek, úgy tűnik, mintha semmit nem írnánk, de ne aggódjunk, ez normális. Ha egyszer megadtuk a jelszavunkat, van egy pár perces bizalmi időkeret, amin belül nem kell ismét megismételnünk.

Valamely könyvtárba való belépés

Gyakran előfordul, hogy egy parancsnál nem mindegy, hogy honnan hajtjuk végre. Amikor nyitunk egy terminált, a home könyvtárunkból indulunk, ezt jelzi a prompt előtt látható ~ jel. Ha egy parancsot másik könyvtárból kell végrehajtani, előbb arra a könyvtárra kell váltanunk. Ezt a cd paranccsal tehetjük meg. Egyes esetekben a megadott parancsok között a cd parancs is fel van sorolva, ilyenkor ezt is másoljuk, és nincs további tennivalónk. Ha azonban csak azt mondják, hogy lépj be az adott könyvtárba (“cd to the directory…”), akkor ezt nekünk kell megtennünk a parancs kiadása előtt.

Ha most tehát a ~, azaz home (azaz teljes nevén /home/usernév) könyvtárunkban vagyunk, és a feladat a .mozilla könyvtárba való belépés, az alábbi parancsot adjuk ki (majd ennek hatására a /home/usernév/.mozilla könyvtárba kerülünk):

$ cd .mozilla

Ha viszont a /var/cache/apt/archives könyvtárba akarunk belépni, a teljes (abszolút) útvonalat kell megadnunk:

$ cd /var/cache/apt/archives

Konfigurációs fájl szerkesztése

Előfordulhat az is, hogy az útmutató szerint valamilyen konfigurációs fájlt kell módosítanunk, pl. egy sort kommentelni benne. A kommentelés azt jelenti, hogy a sor elejére egy # jelet írunk, aminek hatására az adott sor érvénytelenné válik. Hogyan tudjuk ezt megtenni?

Ha rendelkezésünkre áll a grafikus felület, az alábbi parancsot adjuk ki:

$ gksu gedit /a/fajl/utvonala

A gksu a sudo grafikus megfelelője, elhagyható, sőt, elhagyandó, ha a saját home könyvtárunk alatt található fájlt akarunk szerkeszteni. A parancs hatására megnyílik a gedit szövegszerkesztő, és a fájlt a megszokott módon szerkeszthetjük.

Ha valamiért nem jutnánk grafikus környezetbe, használjuk pl. a nano szövegszerkesztőt:

$ sudo nano /a/fajl/utvonala

A nano parancssori szövegszerkesztő, mozogni, törölni, beírni ugyanúgy tudunk benne, mint a grafikus felületen, a mentéshez viszont a Ctrl + O, majd Enter, kilépéshez pedig a Ctrl + X billentyűkombinációt használjuk.

Csomag telepítése vagy eltávolítása

A parancssorból a következőképpen telepíthetünk csomagokat:

$ sudo apt-get update

# csomagok telepítése előtt mindig frissítjük a csomaglistát

$ sudo apt-get install csomag1 csomag2

# ha több mindent akarunk telepíteni, szóközzel egymás után írhatjuk őket

A csomagok eltávolítása hasonló módon történik:

$ sudo apt-get remove csomag1 csomag2

Ezek a parancssoros környezettel kapcsolatos legfontosabb ismeretek, melyek elegendők ahhoz, hogy egy átlagos szintű útmutatót követni tudjunk.

Ha lefagy a rendszerünk, vagy GUI nélkül maradunk

Utolsó témaként vegyük még számba, milyen lehetőségeink vannak, ha a grafikus felületünk hosszabb ideig nem regálna, lefagyna. (Egy-egy alkalmazás fagyása esetén ugyanezeket a lépéseket “sima” terminálból is végrehajthatjuk.)

A bűnös folyamat leállítása

Lehet, hogy egyetlen folyamat okozza a jelenséget, megpróbálhatjuk tehát először csak azt az alkalmazást “lelőni”. Ez a módszer azért jó, mert ha beválik, a maradék alkalmazásaink sértetlenül tovább futnak.

Először is egy ún. virtuális terminálra váltunk. A rendszerünkön 6 virtuális terminál áll rendelkezésünkre, melyekre a Ctrl + Alt + F1 – F6 billentyűkkel válthatunk. A Ctrl + Alt + F7 billentyűvel váltunk vissza a grafikus felületre.

Ha nem tudunk mit kezdeni a grafikus felülettel, attól még könnyen lehet, hogy a virtuális terminálok működnek. Nyomjuk meg tehát pl. a Ctrl + Alt + F1 billentyűket. A tty1-gyel jelölt első virtuális terminálon a felhasználónevünkkel és jelszavunkkal be kell jelentkeznünk. Ezután itt is kapunk egy promptot és ugyanúgy kiadhatunk parancsokat, mintha a terminál alkalmazásból tennénk.

Jelen esetben azt szeretnénk kideríteni, hogy melyik alkalmazás miatt fagy a gép, ehhez pedig a top parancsot adjuk ki:

$ top

A következőhöz hasonló táblázatot kapunk:

Megnézzük a %CPU oszlopban, hogy melyik alkalmazás foglalja le rendellenes mértékben a processzort, és megjegyezzük a hozzá tartozó, első oszlopban látható PID számot. Ha sejtjük, hogy melyik program okozza a problémát, akkor annak a PID-jét fogjuk használni. A top parancs megszakításához megnyomjuk a Ctrl + C kombinációt, majd a következő paranccsal végzünk a folyamattal:

$ kill PID

Ha több folyamat is tartozik ugyanahhoz az alkalmazáshoz, akkor a command oszlopban található nevet használjuk az összes befejezésére:

$ killall command

Egyes esetekben nincs jogosultságunk a folyamat leállítására, ekkor megismételjük a parancsot sudo-val.

Legrosszabb esetben pedig (ha még mindig mutatkozna a folyamat a top parancs kimenetében):

$ kill -9 PID

A GUI újraindításása

Ha nem sikerült a problémás folyamatot azonosítanunk, az egész grafikus felület (GUI) újraindításával is próbálkozhatunk. Váltsunk vissza Ctrl + Alt + F7-tel a grafikus felületre, és nyomjuk le egyidejűleg a Ctrl + Alt + Backspace billentyűket. Ha minden jól megy, a bejelentkező képernyőn találjuk magunkat, de az összes felhasználói programunk bezárult.

A gép újraindítása/kikapcsolása szabályosan

Ha az előző lépés se segített, kénytelenek vagyunk a gépet kikapcsolni vagy újraindítani. Ehhez megintcsak egy virtuális terminálra váltunk, bejelentkezünk, és a következő parancsok valamelyikét adjuk ki:

$ sudo halt # leallitas

$ sudo reboot # ujrainditas

Újraindítás mágikusan

Végső esetben, ha az előző parancsokra se reagálna a rendszer, vagy már a virtuális terminál se működne, van egy ún. mágikus billentyűkombináció szekvencia, mellyel a számítógépet biztonságosan – a rendszer károsodását elkerülve – indíthatjuk újra. A SysRq billentyű a legtöbb billentyűzeten megegyezik a PrtScr-nel. A szekvencia így néz ki (tartsunk kb. 1 másodperc szünetet az egyes lépések között):

• Alt + SysRq + R
• Alt + SysRq + S
• Alt + SysRq + E
• Alt + SysRq + I
• Alt + SysRq + U
• Alt + SysRq + B   # ezen a ponton a számítógép újraindul

Ezt a sorozatot nem könnyű megjegyezni, ezért a következő emlékeztető mondatot találták ki rá:

Raising Skinny Elephants Is Utterly Boring

Remélhetőleg viszont olyan ritkán lesz erre szükségünk, hogy még a mondókára sem emlékszünk majd

Összefoglalás

Ezzel végére is értünk a problémamegoldás összefoglalójának, ennél többet csak arról és abban a konkrét esetben érdemes tudnunk, ha valamilyen problémánk akad, illetve persze akkor is, ha felkeltette a téma az érdeklődésünket. Nem kell megrémülni az itt látottaktól, a terminál használatába gyorsan bele lehet jönni, az pedig igen ritkán fordul elő, hogy irányíthatatlanná válna a gép, hiszen a Linux jellemzően egy stabil rendszer. Ha jobban el szeretnénk mélyedni a parancssor használatában, az interneten számos leírást találunk. A rendelkezésre álló parancsok rövidebb felsorolását itt, részletes listáját pedig ezen az oldalon tekinthetjük meg.

Ezzel a fejezettel az útmutatónak is a végére értünk, reméljük, hogy sikerült segítséget nyújtanunk a Linux Minttel való ismerkedésben!

Vissza a kezdőoldalra